Női munka és érdekérvényesítés (vagy annak kudarca) a Kádár-korszakban

Az államszocialista társadalmak mindenhol nagy eredménynek tekintették a nők tömeges munkába állását, amelyet a háború után éppúgy motiváltak gazdasági kényszerek/megfontolások (az erőltetett iparosítás munkaerő-szükséglete, a háborút követő férfihiány), mint ideológiai szempontok. Természetesen ez nem oldotta meg a nők valódi emancipációját, annak jelentőségét azonban semmiképpen nem szabad lebecsülni, hogy sok, a hagyományos paraszti társadalomból érkezett munkásnő életében először lehetett önálló gazdasági kereső, még akkor is, ha a munkaerőpiac erősen szegregált volt, és a legjobban kereső iparágazatokban megmaradt a férfi dominancia. Mit jelentett a munkásnők életében a munkába állás és a továbbélő szegregáció? Mennyiben javultak a női érdekérvényesítés esélyei a munka világában, és milyen stratégiákat alkalmaztak, vagy alkalmazhattak a munkásnők egy hagyományosan patriarchális világban, hogy láthatóvá tegyék a hivatalosan nem létező genderspecifikus megkülönböztetéseket, hátrányokat, és egyenlőtlen életesélyeket? Miért nem (vagy csak nagyon ritkán) figyelt fel még a rendszerkritikai értelmiség is a munkásnők hátrányos(abb) helyzetére, életlehetőségeire? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat a szekcióban.

Vitaindító: Papp István

Elnök: Papp István

Varga Zsuzsanna: "Asszonyok férfisorban" - új családi alkalmazkodási stratégiák falun a Kádár-korszakban

A kollektivizálás óriási változásokat indított el a falusi családokon belül is, a "több lábra állás" révén újrastrukturálódott a korábbi tradicionális paraszti munkamegosztás számos eleme. Ezzel a kérdéskörrel eddig elsősorban néprajzi és szociológiai kutatások, valamint szociográfiák foglalkoztak. Ezek egyike Őrszigethy Erzsébet "Asszonyok férfisorban" című munkája, amely 1986-ban a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg. Ennek a kötetnek az újragondolása révén érdemes egyrészt vizsgálni azt, hogy a mikroszinten rögzített kortárs látleletek hogyan hasznosíthatók a történeti kutatásban, másrészt pedig azt is, hogy milyen makro- és mezo szintű történeti forrásokat tudunk bevonni a hosszabb távon érvényesülő társadalomtörténeti folyamatok feltárása érdekében?

Grexa Izabella: A panaszos levél, mint női önkifejezés és önérdekérvényesítés a Kádár-korszakban

Az 1956-os forradalmat követően megemelkedett a panasztevők száma, ezek intézésére a SZOT létrehozott a panaszok kezelésére egy külön osztályt is. Az előadásomban a panaszos levelekről, mint történeti forrásról szólnék röviden, majd pedig arról, hogy a Kádár-korszakban a panaszos tartalmú, különböző hivataloknak/fórumoknak címzett levelek milyen szerepet tölthettek be az egyén, illetve a hatalom számára. Az előadás fő részében a Budapesti Szakszervezeti Tanács, illetve a Nőmozgalom iratai között, erősen töredékesen megmaradt panaszos (elsősorban nők által írt) megkereséseket mutatnám be. Ezeket úgy értelmezem, mint a korszak női érdek/önérvényesítés egyik formáját.

Bartha Eszter: A gender-rezsim megkérdőjelezése? Munkásnők a munkásállamban

Az előadás az 1970-es évek közepén készült Munkáséletmód-Munkáskultúra kutatás terjedelmes anyagának alapján kísérel meg néhány összefüggésre rávilágítani a kortárs munkástörténet és politika viszonyáról, illetve arra a kérdésre keresi a választ, hogy a politikán túl mennyiben termékenyíthette meg a nemzetközi munkástörténet-írást az államszocialista tapasztalat. Az előadó az egyes, kiválasztott munkássorsok elemzésén túl nemcsak azt a kérdést boncolgatja, mit is jelentett munkásnak - vagy akár "művelődő" munkásnak - lenni az 1970-es évek Magyarországán, és mit adott, vagy vett el a munkásoktól a munkáshatalom, hanem a társadalmi nem különbségeit is megkísérli górcső alá venni. Miközben a nemek egyenlősége még az értelmiség privilegizáltabb rétegeiben sem valósult meg, a munkástársadalom konzervativizmusa és patriarchális családfelfogása még nehezebbé tette azoknak a munkásnőknek az életét, akik valamilyen okból egyedül maradtak, vagy egyedül neveltek gyermeket. A munkásnők "speciális", genderfüggő helyzetére még azok a kutatók sem figyeltek fel, akik az interjúkat készítették a munkásokkal. Miközben a férfi munkások nagyobbra néző tervei együttérzésre, támogatásra számíthattak, a munkásnők mégoly bátortalan kitörési kísérleteit is csak lenéző szánakozás fogadta, a gyermeküket egyedül nevelő nők pedig még kevesebb megértésben részesültek. Miközben a munkáshatalommal szemben megjelent a rendszerkritika, a nők függőbb helyzetét természetesnek vette nemcsak a munkásmiliő, hanem a rendszerkritikai értelmiség többsége is. Ezért lehetett "gendersemleges" a munkásállammal szembeni társadalmi kritika.