Szakmák és professzionalizáció

Vitaindító: Apor Péter

Elnök: Apor Péter

Lehotay Veronika: A diktatúra korlátja?: A Miskolci Ügyvédi Kamara a Kádár-korszakban

Az előadásban a Miskolci Ügyvédi Kamara megmaradt iratainak, a levéltári forrásoknak és a vonatkozó jogszabályoknak a feltárásával kaphatunk képet a miskolci ügyvédség helyzetéről és szerepéről a Kádár-korszakban. A forradalmat követően a politikai elit személyi és szervezeti támadást indított az ügyvédség ellen. Az 1937. évi 4. törvénycikk biztosította a professzionális ügyvédi hivatás jogszerű gyakorlást, a jogszabályi kereteken túlmenően nem korlátozta az ügyvédi autonómiát. Ez a törvénycikk volt az az ügyvédi rendtartás, amelynek eltörlését célul tűzte ki a politikai rendszer 1957-ben. Az 1957. évi 66. törvényerejű rendelet a fontos és bizalmas munkakörök betöltésénél szükséges erkölcsi bizonyítványt szabályozta, lényegében a politikai megbízhatóság kritériumait fogalmazta meg a jog nyelvén. Az Ügyvédeket Felülvizsgáló Bizottság 26/1958. (III. 30.) számú kormányrendelet felfüggesztette az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságának, az ügyvédi kamaráknak és szerveiknek a működését. A kormányrendelet előírta az ügyvédek felülvizsgálatát, amely politikai jellegű "szűrés" volt. Az igazságügyminiszter Ügyvédeket Felülvizsgáló Bizottságot nevezett ki. 1961-ben Gulácsy József igazságügyminisztériumi osztályvezető az aktuális ügyvédpolitikai kérdésekkel foglalkozó felszólalásában így fogalmazott: A Miskolci Ügyvédi Kamara nem találta meg a legjobb módszert, mármint a munkaközösségi formának szocialista tartalommal való megtöltését, a munkamegosztás és jövedelemosztás, jövedelemarányosítás kérdéseiben. Milyen szabályok vonatkoztak az ügyvédségre 1956 után? Ki lehetett ügyvéd a korszakban? Hogyan változtak meg az ügyvédi szerepek a Kádár-korszakban? Milyen szerepe volt a munkaközösségeknek? Hogyan változott a Miskolci Ügyvédi Kamara helyzete az 1970-es években? Hogyan korlátozta a diktatúra az ügyvédséget, illetve milyen mértékben jelentett korlátot az ügyvédség a diktatúra számára? Az előadásban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat.

Takács Erzsébet: A hazai családszociológia szovjet és lengyel összevetésben

Előadásomban a (DISZ)KONTINUITÁSOK. A magyar szociológia 1960 és 2010 között c. kötetben megjelent kutatásom továbbgondolt, ill. szovjet és lengyel kontextusban kibővített változatát szeretném ismertetni. A családszociológia történetén keresztül igyekeztem megragadni a folyamatosság és megszakítottság, intézményesedés és professzionalizáció, örökség és adaptáció, utánzás és felfedezés problémakörét az 1970-es évektől a mai napig. A tanulmányban amellett érvelek, hogy a Kádár-korban kialakult struktúra a rendszerváltást követően sem változott sokat - a kutatás látszólagos lehetőségbővülése ellenére sem. A családra vonatkozó laikus és tudományos gondolkodás öröksége a családszociológiában a mai napig jelen van, az utánzás továbbra is a legsikeresebb stratégiaként teszi lehetővé a nemzetközi kutatásokhoz kapcsolódást, melynek elengedhetetlen feltétele a kívülről meghatározott módszerek és kutatási kérdések átvétele. Ezek azok a lehetőségek, amelyek egyáltalán lehetővé teszik a kutatásokat, a feltárást, mivel a kutatási lehetőségek egyre jobban beszűkülnek, a hazai finanszírozás elégtelensége és a kutatások előtt egyre nagyobb korláttá terebélyesedő bürokratikus akadályozottság miatt. Ugyanakkor az is látható, hogy míg a rendszerváltás követő professzionalizáció során a késő Kádár-korra jellemző társadalomformáló kritikai szociológusi szerepvállalást felváltotta az apolitikus szaktudományos szerep hangsúlyozása, ma - úgy tűnik - a professzionalizáció újabb fordulatának vagyunk tanúi: a szaktudományos kiállás válik politikai aktussá, amikor a szaktudósok a (laikus) nyilvánossághoz kénytelenek fordulni szakmaiságuk védelmében. De talán itt sem valami új (vagy diszkontinuus) jelenségről van szó, hanem az ellenkezőjéről: a nyolcvanas évekre jellemző ún. információközvetítő kutatási formák visszatéréséről, melyek (akkor) a hivatalos tudománypolitika szándékaival szemben a szellemi pluralizálódás lehetőségterét tágították a rendszerváltozásig.

Képiró Ágnes: Könyvkiadás a Kádár-korszak korai éveiben

Az 1954-ben létrehozott Kiadói Főigazgatóság a korábban autonóm könyvkiadók államosítását jelentette. A rendszerváltásig működő intézmény valamennyi hazai könyvkiadó működését ellenőrizte és szabályozta. Előadásom célja intézménytörténeti megközelítésben bemutatni a korai Kádár-korszak könyvkultúráját és kiadáspolitikáját, hiszen a könyv az államszocializmus korának egyik legfontosabb kultúraközvetítő eszköze volt. Fókuszom az 1954-ben megalakult kiadói Főigazgatóság az 1954-59 közötti, működése első öt évének elsősorban szépirodalmi és ifjúsági kiadókkal kapcsolatos iratállományára esik, különös tekintettel az illusztrátorok szerepkörére. A Kiadói Főigazgatóság gazdag levelezésanyaga alapján érzékeltethető a könyvillusztrátorok helye és szerepe a pártállami diktatúra kiadáspolitikájában, valamint az egyes megbízások közötti differenciák mentén felvázolhatóak a könyvillusztrátorok honoráriumai, az illusztrált kiadványok példányszámai, illetve a művészi illusztráció szerepe a hazai és nemzetközi könyvkiadásban, könyvvásárokon, könyvünnepeken. Ezen intézménytörténeti relációban nemcsak az illusztrátor pozíciója, hanem a korszak kultúrpolitikájában betöltött helye, valamint társadalmi megbecsülése is nyomon követhető.