Az antifasizmus öröksége

Az antifasizmus kérdésének kétszeresen is nehéz sors jutott az emlékezettörténeti szempontú kutatásokban. Nem csak az 1990-es évek óta szinte magától értetődő anti-antifasiszta konszenzus sújtotta, hanem az is, hogy a holokausztra fókuszáló emlékezetkutatások negatív ellenpontként tekintettek rá, a hallgatás, a tabusítás, a tagadás helyeként. Ezen a helyzeten két, az utóbbi időben kezdődő paradigmatikus fejlemény sem változtatott érdemben. Az egyik, hogy rendkívül megnövekedett az antifasizmus iránti kutatói, történeti érdeklődés a 2008-as válságot követő időszak politikai fejleményeivel összefüggésben. Ez a pezsgő kutatási irányzat a korábbiaktól eltérően egy ideológiai szempontból is sokféle, az 1920-as években induló, transznacionális jelenségként tekint az antifasizmusra, lerombolva azt a téves, ám sokáig uralkodó álláspontot, amely hidegháborús fejleménynek tartotta, és kommunista ármányként leplezte le. A másik fejlemény az emlékezetkutatásban ment végbe, ahol a 2000-es évektől kezdődően elemzések sora kérdőjelezte meg a "hallgatás mítoszát", amely szerint a holokausztot a hatvanas-hetvenes éveket megelőzően csend övezte volna. A hazai közgondolkodásban továbbra is tartja magát az az elképzelés, hogy Kelet-Európában a zsidó genocídiumra való érdemi társadalmi reflexiók a témát övező hallgatást és csendet követően az 1980-as évektől, legfőképpen pedig a rendszerváltás után valósultak meg a holokauszt modern emlékezeti kánonjának megjelenésével. E narratíva szerint a holokauszt emlékezetének ki kellett szabadulnia a csend szorításából, amelyet a kommunista antifasiszta ideológia kényszerített rá. A szekció az említett két paradigmaváltó fejlemény eredményeinek együttes figyelembe vételéből indul ki, amikor az antifasizmust nem azonosítja a hidegháborús kommunista propagandával, és nem is a holokauszt emlékezetével ellentételezve fogalmazza meg. Historiográfiai és emlékezettörténeti perspektívából kívánja újragondolni az antifasizmus és általában a második világháború, különösen pedig a zsidó népirtás emlékezetének összefüggéseit. Az előadások a Kádár-kori Magyarországra és tágabban Kelet-Európára tekintettel közelítenek az antifasizmus örökségéhez a historiográfia, a művészetek és a memoárok vizsgálatával.

Vitaindító: Zombory Máté

Elnök: Szécsényi András

Bohus Kata: Zsidó áldozat és antifasiszta hős. Anne Frank naplója a magyar színházakban és amatőr társulatok előadásaiban a Kádár-korszakban

Kevéssé ismert tény, hogy Anne Frank naplója előbb jelent meg Magyarországon színpadon, mint könyv formájában. A Madách Színház már 1957-ben programjára tűzte a színpadi adaptációt, - a napló könyvalakban csak a rákövetkező évben jelent meg - mely zajos sikert aratott. A darab népszerűsége nem kerülte el a sajtómunkások figyelmét sem, akik kritikáikban Anne Frank optimizmusát a szövetségesek győzelmével kapcsolatban a Szovjetunió-vezette antifasiszta szövetség támogatásaként értelmezték. A történet azonban lehetőséget biztosított arra is, hogy a kádári állami propaganda ismételten figyelmeztessen a fasizmus veszélyére, mely alig egy évvel az 1956-os "ellenforradalmi események" után különös hangsúllyal szerepelt. A darab azonban nemcsak a Madáchban, hanem amatőr társulatok között is népszerű volt, melyek az ország számos pontján előadták azt az 1950-es évek végétől kezdve egészen a hetvenes évek elejéig. Ezek az amatőr előadások az antifasizmus keretein belül ugyan, de árnyaltabb értelmezéseknek is teret adtak. Így például a darab kapcsán a helyi sajtóban megjelentek olyan reakciók is, melyek Anne Frank apropóján idéztek fel a magyarországi zsidóság üldöztetésével és deportációjával kapcsolatos személyes emlékeket. Az előadás Anne Frank történetének értelmezéseit mutatja be a színházi előadások kapcsán, s amellett érvel, hogy az antifasiszta értelmezési keret számos esetben elég rugalmas volt ahhoz, hogy ha csak helyi szinten is, de a magyar társadalom tagjai a hivatalos emlékezetpolitikai állásponttal nem harmonizáló véleményeket fejtsenek ki a holokauszt magyarországi fejezetével kapcsolatban.

Kékesi Zoltán - Zombory Máté: Auschwitz-memoárok és az antifasiszta örökség: Betlen, Baum, Langbein

This paper revisits the Western-centered canon of Auschwitz memoirs by reconstructing a wider transnational context and examining three publications from Hungary, the GDR, and Austria. While cultural memory and memory scholarship alike commonly credit the (re)publication of Primo Levi's and Elie Wiesel's classic memoirs (both 1958) as a prelude to historical reckoning with the Holocaust, this paper looks at the work of three former political prisoners, both Jewish and non-Jewish: Bruno Baum's (Resistance in Auschwitz, 1957) and Oszkár Betlen's (Life in the Land of Death, 1959) memoirs as well as Hermann Langbein's collection of survivor testimonies (Auschwitz, 1962). While Baum and Betlen were members of the political elite in East-Berlin and Budapest respectively, both occupying high offices in various administrative bodies, Langbein, a co-founder of the International Auschwitz Committee and author of an earlier memoir (1949) had just left the Austrian Communist Party as he set to work to collect testimonies from around the world for publication. However, their efforts to document and testify responded to the same pressing issues of the Cold War "German question" that framed the (re)publication of Levi's and Wiesel's work: re-militarization and NATO-membership of the Federal Republic; state and corporate reparations; amnesty and re-integration of former Nazis, and, finally, the ongoing preparations for the Auschwitz trial in Frankfurt am Main. By examining Betlen's and Baum's memoirs and Langbein's various testimonial texts, this paper explores different standpoints and moral arguments articulated within antifascist memory. It argues that 1) a new (second) wave of Auschwitz memoirs that started in the late fifties presented a cross-Cold War rather than a merely Western phenomenon; 2) it did not emerge despite but rather inside an antifascist framework; 3) Communist anti-Fascists did not produce a homogeneous way to remember and use the past politically but articulated divergent and sometimes conflicting approaches; 4) anti-Fascist memory did not suppress the memory of the Jewish genocide but enabled competing ways to represent it for a Cold War Audience.

Bódi Lóránt: Antifasizmus és vészkorszak történetírói öröksége

A második világháború és a zsidó genocídium magyar historiográfiájának legújabb munkáiban (Romsics 2011) is kevés vagy egyáltalán nem jut hely a kommunista hatalomátvétel után születő művek tárgyalására. Ennek elsődleges oka az antifasiszta történetírás szakmai-ideológiai elutasításában is keresendő. Ebből a nézőpontból a vészkorszaknak a rendszerváltást megelőző történetírása csupán egy-két kanonikus szerző, kanonikus művére szorítkozik (pl. Ránki György), előzmények nélkülinek látszik. Az előadás ezzel szemben megkísérli a Kádár-korszak vonatkozó történetírói örökségét újragondolni a korabeli történészi mező, és eddig kevesebb figyelmet kapott munkák vizsgálatával és elsődleges kontextusaik rekonstruálásával.