Divergens stratégiák: a vészkorszak emlékezetének intézményi gyakorlatai (a hivatalostól a magánemlékezetig)

Vitaindító: Gyáni Gábor

Elnök: Gyáni Gábor

Bódi Lóránt: Az emlékezet hiányjelei: zsinagógák és felekezeti ingatlanok sorsai

A holokauszt okozta emberveszteség és a háború utáni belső migráció és kivándorlás következtében a vidéki hitközség túlnyomórésze megszűnt. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) 1960-1980 között különböző okoknál fogva (hitközségek megszűnése, politikai nyomás, pénzügyi szükség) megbecsülhetően 60-70 zsinagógától vált meg, adott el a helyi tanácsoknak, vállalatoknak az ország egész területén. A zsinagógákat a helyi szükségletek szerint alakították át például lakóházzá, raktárrá, méregraktár, (gyümölcsraktár, bútorraktár-, áruház, lisztraktár), sportteremmé, művelődési intézménnyé (Technika Háza, múzeum, könyvtár). Az épületek használatának radikális megváltoztatása együtt járt a felekezeti jegyektől és szimbólumoktól való megfosztással, az egykori szakrális tér dejudaizálásával. A zsinagógák egykori épületei úgy simultak be és tűntek el az átalakuló településképbe, mintha sohase léteztek volna. Számos településen a templomépületek voltak a zsidóság jelenlétének utolsó térbeli nyomai (a jelentékeny számú temetőkön kívül). Az előadás ennek a folyamatnak a rekonstruálására vállalkozik, rámutatva mintázatokra az egyházpolitika, a tanácsi igazgatás és a zsidó felekezet hármasában.

Szécsényi András: Túlélők és az állampárt között: A Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága

Az előadás célja, hogy bemutassa, a Magyar Partizán Szövetségen belül 1957-ben létrehozott, majd önállóan működő Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (NÜB) főbb tevékenységi köreit, feladatait és ezeken keresztül a holokauszt túlélőinek az MSZMP-hez fűződő viszonyát. A NÜB volt az egyetlen szervezet a Kádár-korszakban, amelynek feladata hivatalosan kifejezetten a "nácizmus üldözöttjeinek", elsősorban a holokauszt emlékezetének ápolása és a túlélőkkel való foglalkozás volt. A NÜB egyfajta összekötő szerepet játszott a párt és a holokauszt túlélői között: egyfelől biztosította az MSZMP ideológiai iránymutatását és elvárását, amelynek részeként becsatornázták a túlélőket az antifasiszta történelemfelfogásba, egyszersmind leszerelték az Izrael melletti túlélői állásfoglalásokat. Fontos és ellentmondásos szerep jutott továbbá a nyugatnémet kárpótlás lebonyolításában is. Másrészt, a fentiekkel összhangban motorja volt a zsidóüldözés emlékezetének fenntartásában ("zarándokutak", megemlékezések, kiadványok), valamint a NÜB nevéhez fűződik a holokauszt forrásainak első széleskörű gyűjtése is, amely alapját képezte az 1990 utáni feltárásoknak is.

Huhák Heléna: "Adományozó ismeretlen": a holokauszt emlékezetének gyűjteményi lenyomata

Az 1960-as évektől kezdve a Kádár-rendszer hivatalos emlékezetpolitikájában ambivalens viszony alakult ki a holokauszt emlékéhez. A származási alapon üldözött családok és az áldozataik számára nemcsak a nyilvános megemlékezések, hanem dokumentumaik központilag ösztökélt és koordinált szakszerű gyűjtése és megőrzése is elmaradt. Az 1957-ben létrehozott Nácizmus Üldözöttjeinek Bizottsága (NÜB) lett az első olyan szervezet, amely megkezdte a holokauszt történelmi forrásainak dokumentálását és gyűjtését. Ezt azonban nagyon szakszerűtlenül, kevés aktív kezdeményezéssel tették, a holokausztot pedig a nácik elleni antifasiszta baloldali szabadságharc egyik részének/területének tekintették. Az 1990-ben létrehozott Magyar Auschwitz Alapítvány - Holokauszt Dokumentációs Központot és a NÜB gyűjteménye a Holokauszt Emlékközpontban egyesült. Az adományok dokumentálásának hiánya a gyűjtött és felajánlott hagyatékok történeti forrásértékét jelentősen csökkentette, ami leginkább a vizuális és tárgyi források értelmezésében okozott visszafordíthatatlan veszteséget. A - hivatalos emlékezetpolitikától függő vagy attól független - felemás viszonyulás a túlélő családok stratégiáin is megfigyelhető. A családi hagyatékok története, sokszor a családtagok elől is titkolt, a magántulajdonban maradt, az Izraelbe, Amerikába utazó, külföldi múzeumokban szétszóródó naplók, fényképek és tárgyak története. Mindennek eredményeként például egyszerre vehetett valaki részt az első auschwitzi kiállítás elkészítésében és hallgathatta el a koncentrációs táborban írt leveleinek létezését haláláig a családja elől. Előadásomban arra keresem a választ - a holokauszt áldozati perspektívából elbeszélt emlékezetének részét képező - dokumentációs, képi és tárgyi örökségre milyen hatással volt a kádárizmus hivatalos holokausztemlékezete.

Jablonczay Tímea: A holokauszt emlékezeti diszkurzusa(i) a magyar nyilvánosságban (1958/60-1967) - "Szolgaságból Szabadságba"

Az előadás a Kádár-rendszer 60-as évekbeli konszolidációjának kontextusában az 1958/60 - 1967 által közrefogott időszakot emlékezettörténeti szempontból vizsgáló kutatásra építve tesz javaslatokat, és a holokausztra vonatkozó beszédmódok jelenlétét kutatja. A holokauszt beszédmódjának történeti-politikai meghatározottságát tekintve kitüntetettnek tekinthetők Adolf Eichmann elfogása és pere (1960-61), a frankfurti per (1964), az 1967. június 5-10 közötti arab-izraeli hatnapos háború, a hidegháború egyéb kontextuális szempontjai. Az argumentáció kiindulópontja, hogy az emlékezeti diszkurzusok (ellen-diszkurzusok?) nem egy pártpolitikától független kulturális mezőben, hanem az adott periódusra vonatkozó erőteljesen pártpolitikai, a szovjet irányelvek által meghatározott, ahhoz képest változékony mozgásterű viszonyrendszerben jelentek meg. Az 1960-as évek társadalmi és kulturális reprezentációit vizsgálva két tartalmi elem kirajzolódni látszik: az egyik a genocídium emlékezetének főszereplőjét (az áldozatot) érinti - áldozatból tanúvá válik-, a másik a háborús bűnösök felelősségre vonásának erkölcsi parancsához kapcsolódik, egy átlagember hogyan válhat népirtó hóhérrá és/vagy hogyan sodródhat (akár önkéntelenül is) háborús bűncselekményekbe. Jelen előadás a 60-as évekbeli, holokauszt emlékezetét sürgető történeti-kulturális-irodalmi reprezentációk közül leginkább első periódusra koncentrál, és főként a "Szolgaságból Szabadságba", az Országos Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény 1960-os kiállításával (Benoschofsky Ilona), Karsai Elek-Benoschofsky Ilona: Vádirat a nácizmus ellen I-III (1958-1967; főként I-II), Sós Endre: Tanúvallomás (1962), Vidor Gáborné Háborog a sír (1960) könyveivel, és azok politikai kontextusával foglalkozik, de hoz példákat az Élet és Irodalomban, Irodalmi Újságban ez években megjelenő holokauszt-reprezentációkból is.