Horthy-kori antinómiák a Kádár-korszakban

Megszakítottság vagy kontinuitás? Noha kétségkívül szólnak érvek amellett, hogy 1945, illetve 1948 egyfajta magyar "Stunde Null", s a két évszámmal jelzett korszakhatár élesen elszakította a múlttal való folytonosság legtöbb szálát, több jel mutat a múlt búvópatakszerű továbbélésére is. Szekciónk a politikatörténeti cezúrákon átívelő folytonosságra összpontosít, mégpedig Szabó Dezső Kádár-korszakbeli képének alakulására; az Erdéllyel kapcsolatos, a hivatalosan antinacionalista államideológiával szemben is megfogalmazott érdeklődésre; illetve Bajcsy-Zsilinszky Endre örökségének felélesztésére. Mindhárom téma jellegzetessége, hogy a rendszer nyelvén is lehetett róluk beszélni, ám ezek felkarolása jelenthette a szocializmussal való óvatos szembefordulást is. Jó példa erre Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki alapvetően része volt a kommunista társutas politikusok panteonjának. Az emlékét őrző társaság irányváltása nemcsak az egykori parlamenti képviselő függetlenségi hagyományba való visszaillesztését jelentette, de a közösség a nyolcvanas évek végére egyre ellenzékibb közhangulat alakításában is szerepet vállalt. Hasonló ambivalencia figyelhető meg a határontúli magyarsággal kapcsolatban. Egyes erdélyi származású magyarországi értelmiségiek nem, vagy ritkán juthattak vissza szülőföldjükre, ugyanakkor a Romániába gyakran látogató ismerőseik alaposan tájékoztatták őket tapasztalataikról. Mások pedig családi útinaplókban fogalmazták meg saját Erdély-élményüket - e forrásokból pedig a korábbi hagyományok továbbélése is kirajzolódik. Hasonló a helyzet Szabó Dezsővel, akiről Nagy Péter, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa is kénytelen volt megállapítani monográfiájában, hogy kritikus volt a Horthy-rendszerrel és vannak értékes írásai, ennek ellenére mégis "fasiszta ideológusnak" tartotta. Vádjaira a nyugati emigrációból Gombos Gyula felelt, aki szerint Szabó Dezső a magyar reformgondolat jelese volt - s utóbbi tézissel a Kádár-rendszerben itthon is sokan egyetértettek.

Vitaindító: Ablonczy Bálint

Elnök: Takács Tibor

Ablonczy Balázs: Privát diplomácia, népi geopolitika. Erdélyi plánumok és beszámolók a Kádár-korszakban

Bár Erdély és az erdélyi magyarság témája a Kádár-korszakban részleges anatéma alá esett a nyilvánosságban, ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy a kérdés a második nyilvánosságban vagy a privátszférában ne jelent volna meg. Voltak olyan értelmiségiek, akik baráti, ismerősi körben vagy akár szélesebb közönség számára készítettek terveket Erdély sorsáról: föderalizációról, részleges vagy teljes revízióról szőttek terveket, esetleg emberi jogi memorandumokkal bombázták a hazai és a külföldi kormányszerveket, nemzetközi szervezeteket, nemritkán állambiztonsági retorziót vonva maguk után. Mások esetleg csak simán térképeket rajzolgattak a maguk kedvére, de titokban abban reménykedtek, hogy tevékenységüknek később valamiféle relevanciája lesz. A Kádár-kori Erdély percepciónak fontos részét teszik ki azok a levelezések (némelyik valóságos útijelentés), amelyet a Romániába nem vagy csak ritkásan beengedett erdélyi származású értelmiségieknek írtak olyanok, akiknek viszont volt lehetőségük utazni Gheorghiu-Dej illetve Ceausescu országában. Ezeket a célzott útibeszámolókat hasznosan egészíthetik ki azok a családi turistanaplók, amelyek már a rendszerben szocializálódott fiatal értelmiségiek Erdélyre való rácsodálkozását rögzítik, bőséges fényképes vagy akár rajzos dokumentációval. E háromféle dokumentumból próbálunk majd rámutatni a Kádár-kor Erdély-képének egyes motívumaira egyes értelmiségiek (Bodor György, Asztalos Miklós, Domokos Pál Péter, Mátyás Vilmos) hagyatéka és magánlevelezése, illetve magánkézben lévő dokumentumok segítségével. Célunk az, hogy látható legyen: a kétségtelen megszakítottság ellenére a hatvanas-hetvenes évek döntően formálták a magyarországi Erdély-képet és e kép egyes vonatkozásai ma is érzékelhetőek a magyar társadalomnak a régió iránt érdeklődő rétegeiben.

Papp István: Pont és ellenpont - Nagy Péter és Gombos Gyula Szabó Dezső-monográfiái

1964-ben, két rövidebb részmunkát követően látott napvilágot Nagy Péter Szabó Dezsőről szóló testes életrajza. A kötet - gondos és terjedelmes filológiai apparátussal alátámasztva - voltaképpen a népi írókról szóló 1958-as pártállásfoglalás bizonyos részeit vitte tovább és bontotta ki sokkal alaposabban. A szerző, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, Móricz Zsigmond-monográfusa, egyben a második világháború alatti nyugati magyar kommunista emigráció és az 1956 utáni irodalompolitika fontos alakja, Nagy Péter volt. A mű legfontosabb tézise, végső következtetése szerint - bár Szabó Dezső fogalmazott meg kritikát a Horhty-rendszerrel kapcsolatban, vannak esztétikai szempontból is értékes írásai - de Lukács György felfogását tovább szőve, végső soron az irracionalizmusra alapozott fasiszta gondolat egyik legfontosabb magyar ideológusa volt. Két évvel később Münchenben, az Auróra Kiadó gondozásában jelent meg Gombos Gyulának, Szabó Dezső egyik régi hívének, szerkesztőnek és esszéírónak a magyarországi kiadással nem is annyira vitatkozó, sokkal inkább a helyére lépni akaró munkája. Ez az életrajz a megírás körülményeiből adódóan nem vehette fel a versenyt a filológiai apparátus tekintetében Nagy Péter munkájával, de nem is ez volt a célja, hanem annak igazolása, hogy Szabó Dezső a magyar reformgondolat egyik legnagyobb alakja volt, akinek eszméi nemhogy nem fasiszták, de az akkori jelenben a kibontatkozás útját képezhetik Előadásomban a két szerző személyét, a lehetséges célközönséget, a politikai szándékait szeretném bemutatni, mivel úgy vélem nem is annyira Szabó-személye, mint rivális szocializmus képek/modellek összecsapása zajlott.

Bartha Ákos: A Bajcsy-Zsilinszky Társaság története

A Bajcsy-Zsilinszky Társaság 1986 májusában alakult meg a Hazafias Népfront kebelében, Barcs Sándor elnökletével. Az időzítést egyrészt az 1944-ben kivégzett politikus születésének centenáriuma, másrészt a kései Kádár-rendszer megélénkülő társadalmi élete magyarázza. Bár tehát a BZST-nek eredendően mintegy bázisa volt az államhatalom, a rendszer erjedésével párhuzamosan a társaság belső erőviszonyai is átalakultak. Ekképp a társaság története összefonódott a szintén baráti összejövetelekből újraformálódó - s az állambiztonság által mélyen behálózott - Kisgazdapárt reaktiválásával is. Végül mégsem Bajcsy-Zsilinszky utolsó pártjának örökösei, hanem Morvay László és a mártírpolitikus kultuszát ekkor már évtizedek óta építő Vigh Károly történész vette át a társaság vezetését 1987 végén. Irányításuk alatt Bajcsy-Zsilinszky emlékezete az évtizedekig hangoztatott kommunista társutas narratívából hónapok alatt eljutott (pontosabban visszakerült) a függetlenségi hagyományba, miközben a párt és az állambiztonság egyre gyanakvóbban tekintett az egyre nyíltabb politikai aspirációkra. Előadásomban a kurrens szakirodalom mellett nagyszámú levéltári (ÁBTL, BFL, MNL OL, OHA, RETÖRKI Archívum stb.) dokumentációra, illetve sajtóforrásokra alapozva vázolom fel ezt a sajátos metamorfózist, mely 1988 őszére a Magyar Demokrata Fórumhoz vezette el a társaságot. A BZST ekkor már az 1930 és 1936 közt működő Nemzeti Radikális Párt szellemi örököseinek tartotta magát. Vigh Károly alakulata jelentékeny szerepet játszott az emlék- és vitaestekből egyre inkább a hangos tüntetésük felé mozduló közhangulat alakításban is. Ennek következtében a korabeli sajtó rendszeresen beszámolt állásfoglalásaikról, 1989-ben pedig részt vehettek az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain. Az 1990-es választásokon a BZST az MDF-et támogatta, melynek elnöke, Antall József maga is társaság tagja volt. Hozzá hasonlóan Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök is a szervezet sorait erősítette.