Elit-problémák a Kádár-korszakban és a rendszerváltás időszakában

Szeptember 1., 15.15-17.15, 1. terem

Az 1956-os Intézet Alapítvány 2020-ban elnyerte a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Hivatal négy éves támogatását a Kádár-korszak és a rendszerváltás időszakának problémáit vizsgáló kutatásához. Munkánk középpontjában a korszak elitje illetve szubelitje áll. Ebben a szekcióban az egykori Intézet azon kutatói adnak elő, akik az NKFIH által támogatott programba nem kapcsolódtak ugyan be annak teljes idejére, de ez alkalommal ahhoz kapcsolódó kutatásaikról számolnak be. Az előadások mindegyike a megszokott társadalomtörténeti vizsgálódásoktól kissé eltérő csoportra összpontosít. Olyan "elitekre", amelyek valójában nem vettek részt érdemi döntéshozatalban, még saját virtuális mikroközösségeik sorsába sem volt nagyon beleszólásuk. Egy részük esetében ezt a felemás helyzetet a Kádár-kori politikai elittel kötött sajátos kompromisszumuk hozta létre. Más részük nem ilyenre hajlandó, éppen ellenkezőleg: a konfliktust vállalók életüket, szabadságukat, autonómiájukat vesztették.

Vitaindító: Rainer M. János

Elnök: Rainer M. János

Ungváry Krisztián: Anti-elit a temetőben. Kivégzettek Magyarországon 1945-1987

Magyarországon 1945-1987 között jelen tudásunk szerint 1234 személyt ítéltek halálra és végeztek ki. A kivégzettek egy része politikai, másik része közbűntényes cselekmények miatt kapta a legsúlyosabb ítéletet, miközben a két kategória az esetek jelentős részében nem választható el egymástól. Referátumom egy első kísérlet arra, hogy bemutassa azokat a nagyobb áldozati csoportokat, amelyek kivégzés áldozatai lettek. A magyarországi szocialista rendszer működésének vizsgálatához fontos adalékokkal szolgálhat e kivégzések időbeli és típusok szerinti dinamikája, azaz, hogy a rendszer kiket és mikor tekintett legveszélyesebb ellenfeleinek. Az 1956 utáni elítélteket az eddigi kutatások már részletesen vizsgálták és számos érdekes eredményt tártak fel az elítéltekkel kapcsolatban. Szakolczai Attila, Eörsi László és mások kutatásainak köszönhetően ismertek azok a perek, amelyekben 1956 csupán ürügy volt a legsúlyosabb büntetés kiszabására. Referátumom arra tesz kísérletet, hogy a kommunista rendszer teljes időszakát érintően a ténylegesen elkövetett vagy el nem követett bűnök szempontjából kategorizálja a kivégzettek különféle csoportjait. Mindez egyúttal például azt is jelenti, hogy a háborús bűnők miatt halálra ítéltek csoportját is vizsgálni kívánom abból a szemponból, hogy az érintett milyen típusú háborús bűnt követett el, illetve hogy azért ítélték-e el amit ténylegesen elkövetett, vagy olyasmiért, amit nem, pedig másért a legsúlyosabb ítéltet is kaphatta volna.

Lénárt András: Zsidók az elitben és néprajzi értelemben

Az 1945 előtti zsidó elit megszűnt. Akik a soá után életben maradtak, a háborús kifosztás és a politikai átalakulás következtében elvesztették vagyonukat, amivel megszűnt az elithez tartozás gazdasági alapja. A teljesen átrétegződött társadalomban mind a politikai vezetők között, mind a kulturális élet prominens posztjain találunk zsidó származású funkcionáriusokat, tudósokat vagy művészeket, de ők nem definiálták magukat zsidónak, zsidó elitről meg végképp nem beszélhetünk. A korábbi hitközségi élet romjain az egyházi besorolású Magyar Izraeliták Országos Központja (MIOK) intézte a hitéleti és szociális ügyeket, kezelte a megmaradt ingatlanokat és infrastruktúrát. Az Állami Egyházi Hivatal felügyelete alatt működő szervezet vezetői végrehajtók voltak csupán, érdemi érdekképviseletet nem láttak el. A kommunista ideológiával ütköző vallási-szellemi ellen-elit formálásához többnyire hiányoztak a kvalitásaik. Sokkal inkább politikai bábokként, illetve szatelit/társutas intézményként tekinthetünk rájuk. Ami kissé növelte a MIOK ázsióját, az a nyolcvanas évek kényszerű közeledése az IMF-hez és a nyugati bázisú nemzetközi szervezetekhez, köztük a Zsidó Világkongresszushoz. Néhány évvel később az izraeli diplomáciai kapcsolatok felvétele során a tárgyalásokba szintén bevonták az amúgy kézivezérlés alatt álló inkompetens, de protokoll eseményekre alkalmas szervezetet. Az egész folyamatot segítette a holokauszt egységesülő nemzetközi emlékezeti kánonja, ami erősítette a reprezentatív szervezet pozícióját. Előadásomban egy zsidó témájú kulturális esemény kapcsán igyekszem bemutatni a késő-Kádár-korszak zsidóságának különféle pozícióit. Féner Tamás fotográfus 1983. április 19-én nyílt kiállítását Aczél György be akarta tiltani, de értesülve a meghívók kipostázásától, elállt eredeti szándékától. A kiállítás anyagából összeállított ... és beszéld el fiadnak... című kötet több kiadást ért meg.

Tabajdi Gábor: Az alternatív elitek "karbantartása" a Kádár-korszakban

Előadásomban (a pártállami direktívákból kiindulva) különböző társadalmi színtereken mutatom be az ellenségként, ellenfélként, potenciális társutasként (stb.) számon tartott anti-elit(ek) kezelésének módszereit. Eközben a kádári hatalomtechnika alapvető elemeinek áttekintésére teszek kísérletet, illetve a különböző közpolitikák (kultúrpolitika, egyházpolitika, ifjúságpolitika stb.) azonos mintázatait keresem. A hatalomgyakorlás esszenciális elemeit az állambiztonság gyakorlata révén mutatom be. Ugyanakkor a kádárista nyelvhasználat (a kulcsfogalmak kiemelése) révén igyekszem bizonyítani, hogy a "politikai munka" logikája más aktorok esetében is azonos volt. Elemzésemet az 1956-os Intézet korábbi projektjeinek eredményei, illetve a kádárizmus fogalomrendszere segíti. Az alternatív-elit kezelését a szovjet rendszer "magyar modelljében" megfigyelhető rendszer-elmozdulás, uralomgyakorlási stílusváltás, illetve az ezeket kísérő interakciók és a közérzet-változás szempontjai alapján vizsgálom. Az előadás fókuszában a hatalom működésében a hetvenes évektől megfigyelhető, az alternatív elittel kapcsolatos törekvéseket is meghatározó, rendszer-karbantartó mechanizmusok állnak.

Eörsi László: Elit - lentről nézve. Ötvenhatos felkelők és elitek - 1956-ban és 1989 után

1956. október 28-áig a "pesti srácok" - a magyar társadalom túlnyomó többségével együtt - szembekerült a hatalommal. Még Nagy Imrével is, aki pedig a forradalom első napján még kiemelkedően a legnépszerűbb politikusnak bizonyult. A "félfordulatot" követően, amikor a kormány folyamatosan teljesítette a forradalom legfőbb célkitűzéseit a felkelők döntő többsége a kormány mögé állt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy november 4-i (tévesen értelmezett) kormányfői felhívásra Budapest szerte tömegesen jelentkeztek a függetlenség megvédésére, vagy az, ahogy még a szabadságharc leverését követő reménytelen helyzetben is számtalan csoport alakult Nagy Imre miniszterelnökségéért, Maléter Pál honvédelmi miniszterségéért. A börtönévekben, a kádárista diktatúra idején az egykori felkelők körében a forradalom célkitűzései elhalványultak, és el is szakadtak az "1956-os elittől". Az egykori "pesti srácok" 1989-re már megkeseredettekké váltak, és a rendszerváltást követő években sem érték el az általuk elképzelt kárpótlást. Mindinkább hatott rájuk a zömében kádárista elitből rekrutálódott új elit "népnemzeti" részének az artikulátlan antikommunista propagandája. Így a nagytöbbségük azokat a horthysta gyökerű pártokat, egyesületeket támogatta, amelyeknek ideológiájától még a forradalom idején elhatárolta magát. Ekképpen ellenséges viszonyba kerültek a kádárista régi-új elittel és a rendszerváltással kialakuló liberális elittel egyaránt.