Hatalom, biopolitika és informalitás a Kádár-korszakban 2.

A szekció a Kádár-korszak népegészségügyi kérdéseit a hatalom kontextusában vizsgálja. A népesedési viták tartalma, a védőnői feladatkörök kijelölése, a hálapénz körüli diskurzusok éppúgy politikai-hatalmi alakban jelentek meg, mint a pszichoterápia, a kreativitás vagy a klinikai pszichológia körüli diskurzusok. Noha elsőre úgy tűnhet, e témák pusztán szakpolitikai viták tárgyát képezték, ugyanakkor társadalmi hatásuk miatt a korszak társadalmi gondoskodásának érzékelését is befolyásolták. Vajon a hatalom szempontjából összefügg-e a gondoskodás az elnyomással és az engedelmességgel? Vajon a tudás hatalma és kritikai potenciálja révén a biopolitikai beszédrendek képesek-e rést ütni a Kádár-korszak állapotideológiáján? A tágabban értett szakma részéről tehát nem volt lényegtelen az a kérdés, hogy a gyógyító, korrigáló és segítő ágazatok tevékenységükkel mennyiben legitimálják, ugyanakkor kritikai tevékenységük révén mennyiben bírálják a politikai akaratképzést. Az egyes résztémák e komplex kérdéskört esettanulmányok formájában bontják ki és variálják.

Vitaindító: Apor Péter

Elnök: Horváth Sándor

Kovai Melinda: Pszichoterápia a késő Kádár-korban

Köztudomású, hogy a kelet-európai rendszerváltások nem 1989-ben kezdődtek, és nem is kizárólag a hidegháború nyerteseiként egyeduralkodóvá váló nyugati diskurzusok és technológiák egyszerű importálásával járt. A pszichológia fenti értelemben vett piacosodásának és individualizálódásának is előzményei voltak. A Nyugaton az 1960-as évek második felében induló ún. pszicho-boom (a pszichoterápia tömegessé válása, laikus önértelmezési keretként való működése) Magyarországon az 1980-as évekre teljesedett ki. A pszichoterápia ekkor elsősorban kórházi osztályokon működött fekvőbeteg ellátás keretében, ahol általában a terapeuták erős identitással rendelkező szakmai teameket alkottak. Noha Magyarországon soha nem volt betiltva a pszichoterápiás magánpraxis, jelentősége az 1980-as évek második felében is elenyésző volt. A pszichoterápiás szakba az 1970-es évektől kezdve ambivalens módon viszonyult az állam intézményeihez. A rendszerváltást követően a szakmai autonómiatörekvései elől elhárultak az akadályok, miközben a jóléti újraelosztás "államtalanítása" során a pszichoterápiás közszolgáltatások nagy része megszűnt. A szakemberek túlnyomó része magánpraxisban dolgozik, az egyetem utáni posztgraduális képzések (amelyek elvégzése a pszichoterápiás munka végzéséhez kötelező) költségei teljes egészében a rendszerbe belépő fiatal szakember-jelöltekre hárulnak. Az előadás azt mutatja be, hogyan változott a pszichológia magyarországi kontextusa 1956 után, miképpen befolyásolta a korabeli magyar pszichoterápiás mezőt, és ezzel együtt a pszichológusok szakértői-értelmiségi habitusát, a pszichológia céljáról és mibenlétéről alkotott elképzeléseit. A hatvanas években szocializálódott generációból kerülnek ki ugyanis a nyolcvanas évek intézményteremtő tekintélyei (majd a rendszerváltás után a pszichoterápiás egyesületek vezetői), akik meghatározzák a pszichológus-értemiségi morális univerzumát, és támogatták a pszichoterápia, és a terápiás képzés "államtalanítását".

Perenyei Mónika: Imaginary Dwellings: kreativitáskutatás a hetvenes években Kelettől Nyugatig

Mérei Ferenc Szürrealizmus és mélylélektan c. tanulmányában (1977) a dél-franciaországi postás és látomásos építész, Fedinand Cheval (1836-1924) életvitele a belsőleg vezérelt kreatív élet példájaként, nevezetes eszményi palotája ("palais idéal") szemléletformáló műként jelenik meg. A gyermeklélektan szakértőjének esszéjével egyidőben a világ egy távoli pontján, Pittsburghben a magyar származású pszichiáter és pszichológus Irene Jakab (Jakab Irén 1919-2011) ugyancsak a mára az art brut paradigmatikus műveiként ismert vizionárius környezetalakítások és excentrikus lakóhelyek kutatásában mélyült el. Az akkor még kevésbé ismert képzeletszülte lakóhelyek (imaginary dwellings) filmes dokumentációját (1975) pszichológiai kutatás követte, amelynek eredményét 1976-ban, egy a kreativitás és a pszichoterápia kapcsolatának témája köré szervezett jeruzsálemi konferencián közölte. Előadásomban a nevezetes képzeletszülte lakóhelyek és álompaloták recepciótörténetén keresztül a kreativitásértés e két, földrajzi értelemben egymástól távoli példáját mutatom be.

K. Horváth Zsolt: Az utalás pszichopatológiája a Kádár-korszakban. A peremhelyzet státusza és a bujdosás alakzata Mérei Ferenc gondolkodásában

1963-as szabadulását követően Mérei Ferenc az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe ke-rül, ahol munkatársaival megalapozza a hazai klinikai pszichológiát. A Lipótmező maga is zárt intézmény, mely a társadalom peremén élő mentális betegekkel foglalkozik, a prizonizáció ugyanakkor a sine morbo személyzetre is hat. Ezt a - Victor Turner szemléleté-ben - liminális helyzetet Mérei nem sorscsapásnak tekintette, hanem lehetőségként élte meg, így az nem a társadalmi kirekesztés szinonimája (vagyis nem tisztán negatív fogalom), hanem egyfajta átfordított státusz, melyben lehetőség nyílik az igazmondás és a hiteles élet kereteinek kialakítására. A liminális állapotban élők közösségekbe tömörülnek, s megtanulják azt az utalásos nyelvezetet, mely egyrészt szavatolja az igazmondás feltételeit, másrészt a "titkos" szóhasználat megvédi az igazmondókat a lehetséges retorzióktól. Az utalás ennek a hermetikus nyelvhasználatnak a kulcsfogalma, mely - ahogy Mérei írja - "csupán részlete egy rejtett egésznek, amelyet csak (...) a »cinkosok«, a »beavatottak« (...) tudnak és értenek". Ha a Méreinél gyakran feltűnő "informális rangsor", "bujdosó kuruc", "bujdosó kollé-gium", "bujdosó emberismeret", "rejtett iskola" kifejezéseket értelmezzük, nemcsak az ő élettörténetének kulcsfogalmait láthatjuk, hanem egy olyan korszak körvonalai sejlenek fel, amikor az erkölcsi értelemben vett "igazi élet" és a tudományos szempontból vett "valós teljesítmény" politikai okból üldözött volt. Ami látható, olvasható, hallható, fogyasztható, nyilvánosan hozzáférhető, az mind csak a hazug anyagi felszín, hiszen az igazi szellem oppozícióba vagy egyenesen a föld alá szorul. Ez referenciálisan vonatkoztatható a Rákosi- és Kádár-korszakra, ugyanakkor metatörténetileg felnyitja előttünk az üldöztetés évezredes történetét.