Politika és társadalom 1.

Szeptember 2., 11.15-13.15, 8. terem

Vitaindító: Löffler Tibor

Elnök: Molnár Judit

Pap Milán: A kádári politikai vezetés: egy intézményi megközelítés

A Kádár-rendszerről folyó történeti vita közel három évtized után sem jutott nyugvópontra. A több mint, három évtizedig fennálló rendszer politikatudományi értékelése úgy tűnik a tranzitológiai megközelítések népszerűségének alábbhagyásával viszont kiszorult a tudományos diskurzusból. Előadásom egy, a Kádár-rendszer politikai vezetésére irányuló intézményközpontú kutatás alapvetéseit mutatja be: a Kádár-rendszer működését az elmúlt évtized politikatudományi irodalma alapján "állampárti autoriter rezsimként" közelítem meg a politikai intézményrendszer működésén keresztül. Az a már klasszikussá vált leírás, amely "poszttotalitárius autokráciaként" (Linz 2000, Linz - Stepan 1996) jellemzi a hasonló rezsimeket, a totalitárius előtörténetből indul ki: a rezsim sajátosságait a megelőző rezsimtől való "elmozdulásokból" vezeti le. Az intézményközpontú megközelítés irodalma (Castaneda 2001, Barros 2002, Magaloni 2006, Gandhi 2008, Landry 2009, Slater 2010, Simpser 2013 ) ezzel szemben a mindennapi működés és a politikai stabilitás kategóriáira helyezik a hangsúlyt. Ez a megközelítés abból a szempontból (is) inspiratív lehet, mert a szakirodalomban a legstabilabb autoriter politikai rezsimként tartják számon az egypárti rendszereket. Előadásomban e politikai stablitás két elemét vizsgálom Milan Svolik autoriter rendszerekről szóló kötete (2012) alapján: a relatív hatalommegosztás mechanizmusait és az ezzel összefüggő politikai kontroll gyakorlatát. A kádári rezsim e kategóriáit három intézmény működésének példáján kívánom illusztrálni: a Politikai Bizottság intézményi kapcsolatain, a megyei pártpolitika működésén, illetve az alkotmánymódosítások és a választási rendszer reformjain és eljárásain. Olyan autoriter rezsimként igyekszem ezzel leírni a Kádár-rendszert, amely az állami funkciók pártközpontú működtetése, e működés információforrásként való kezelése és a konfliktusok lokális elsimítása eszközeivel teremti meg a stabilitás körülményeit.

Ale Éva: Szociográfia a Kádár-korszakban

Magyarországon a II. világháborút és a szovjet megszállást követően kommunista diktatúra alakult ki. A pártállam ideológiája az élet minden területét áthatotta, így a tudományos szférát is, ennek okán voltak támogatást élvező, valamint kirekesztett tudományágak. Ez utóbbihoz tartozott a szociográfia is a maga sajátos módján. A társadalom megismerésére irányuló írások megjelentetése rendszerellenes tevékenységnek számított, kifejezetten tiltották az ideológiát nem alátámasztó szociográfiai írások megjelenését is. A népi írók által vágyott földosztás ugyan 1945-ben teljesült, és néhányuknak politikai szerepvállalása is jelentős lett (pl. Veres Péter, Erdei Ferenc), szociográfiai munkájuk folytatása biztosítva volt. A kádári konszolidációs időszakban a tiltás némileg engedett, tulajdonképpen egyfajta igény is mutatkozott a valóság megismerésére a pártállam részéről. Elsősorban a munkásosztály helyzetét felvázoló kutatásokra adtak engedélyt, ezen felül témát szolgáltatott még a nagyüzemi mezőgazdaság (termelőszövetkezetek) létrejötte is. A '60-as, '70-es évektől ismét sorra születnek a szociográfiai munkák, egy újabb termékeny korszak kezdete alakul ki. Azonban a szociográfiai munkák megmaradnak a szépírói és a tudományos igényűnek nevezhető stíluson belül, nem indul el a szaktudománnyá való fejlődés útján, szemben a szociológiával. A Kádár-korszak a munkásszociográfiák aranykora lehetett volna, ugyanakkor a szociográfiai munkák jellege, a művelői kör megváltozik, a mozgalom-jelleg tulajdonképpen megszűnik, a politikai szerepvállalás pedig többé már egyáltalán nem cél. Az előadás a Kádár-korszak szociográfiára gyakorolt hatását mutatja be, hogyan és milyen témában jelentek meg szociográfiai írások, valamint milyen sajátos tudást közvetített a szociográfia.

Seres Attila: Dezertálás és disszidálás a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszával. Egy Kádár-kori "betyár" története (1980-1981)

Az előadás a Kádár-kor legzseniálisabb módon végrehajtott, s a szocialista rendszerben elhallgatott történetét mutatja be. 1980. március 26-án egy sorkatona, Pintér Szabolcs ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, és az 1961. évi bécsi konvenció által a külképviseletek gépkocsijai számára biztosított exterritoriális jog védelme alatt Hegyeshalomig ment, ahol a busz diplomáciai rendszáma miatt az első sorompónál ellenőrzés nélkül engedték át. Az eset súlyos presztízsveszteséget jelentett nemcsak a magyar rendvédelmi szervek, hanem a budapesti szovjet nagykövetség számára is. Az előadás eme konkrét esettanulmány segítségével arra keresi a választ, hogy a Kádár-rendszerben létezett-e az Eric Hobsbawm által leírt "nemzeti banditizmus" vagy "társadalmi banditizmus" jelensége. Az előadásban felvázolt történetet mindemellett plasztikusan szemlélteti azt is, hogy a magyar állambiztonsági szervek milyen módszerekkel próbáltak hazatérésre bírni az Ausztriába szökött személyeket, hogyan dezinformálták az osztrák belügyi szerveket annak érdekében, hogy maguk toloncolják vissza Magyarországra a disszidált egyéneket.

Lázár Szabolcs: A megváltozott geopolitikai környezet Európában, avagy a Kádár-rendszer bukásának egyik alapfeltétele

Előadásomban a Kádár-rendszer koporsójának egyik utolsó bevert szögét kívánom feldolgozni, elsősorban a rendszerváltás környékén végbement nemzetközi folyamatokat és eseményeket prezentálva. Az első kardinális változás a Szovjetunió külpolitikájának markáns narratívaváltása a keleti blokk országai belügyeibe való beavatkozása vonatkozásában. A második fontos metszet a szovjet birodalom szétesése a XX. század végén. Az említett aspektusok alapvető feltételei voltak annak, hogy Magyarországon békésen történjen meg a hatalom átadása, a rendszerváltás. A prezentáció elkészítéséhez sajtótermékeket, és a téma szempontjából releváns szakirodalmat dolgozom fel. Kitérek arra, hogy a Szovjetunió hogyan reagált egyes felkelésekre, forradalmakra (pl. az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as prágai tavasz) a Gorbacsov-féle reformok előtt, s amely eseményeket vérbe fojtottak. Továbbá, a már említett reformokat, illetve azoknak következményeit kívánom bemutatni, amelyek lehetőséget adtak számos országnak arra, hogy jövőjükről akár önmaguk határozzanak. Összeségében a megváltozott geopolitikai környezet, Moszkva narratívaváltása, majd a szovjet birodalom szétesése kapcsán kijelenthető, hogy az említett reformfolyamat, s végül magának a konstrukciónak a széthullása nélkül nem történt volna meg az a rendszerváltás egyik szocialista országban sem Európában, amelyről manapság beszélhetünk. Az említett államok szuverenitásukat visszanyerték és a Vörös Hadsereg csapatai is szisztematikusan visszavonultak a Szovjetunióba.