Populáris kultúra 3. Zene és ideológia

Szeptember 2., 9.00-11.00, 8. terem

Vitaindító: Ignácz Ádám

Elnök: Ignácz Ádám

Dávid Rebeka: Tömegének a Kádár-korszakban

A zene a művészetek közül egyedi módon, és rendkívül erősen hat az érzelmekre, a közös éneklés pedig mindez mellett a közösséghez tartozás élményét is adja. Ezt a történelem során szinte minden politikai rendszer felismerte, és megpróbálta a maga javára fordítani, a huszadik század második felének Magyarországával egyetemben. Az agitáció, a zenei propaganda és indoktrináció fontos terepeivé lettek a közös éneklés céljából létrejött társaságok. Előadásomban a kórusélet, a műsorpolitika és a zenei nevelés témaköreire szeretném helyezni a hangsúlyt. Az ötvenes évek egyre központosodó, az egyéni kezdeményezéseket egyre szigorúbb keretek közé szorító kórusélet-szervezése és fojtogató műsorpolitikája a levert forradalom után fokozatosan változott meg. A sztálinizmus alatt megszűnő énekkarok közül több is újjáalakult, újraindult. A szintén újraszerveződő dalostalálkozókból a Népművelési Intézet létrehozta a kórusok Országos Minősítését 1964-ben, ami az azt igénylő kórusokat egységes kategóriákba osztotta. 1970-ben alakult meg a Kórusok Országos Tanácsa (KÓTA), amely szervezet a kórusmozgalom szakmai és politikai centruma lesz. A szövetség saját folyóiratot is adott ki. A Magyar Televízió és a Magyar Rádió is kivette a részét a zeneélet népszerűsítésében: 1969-ben indult a "Röpülj páva" népzenei tehetségkutató sorozat, a Magyar Rádió pedig 1970-ben indította "Éneklő ifjúság" néven a KÓTA által koordinált sorozatát. Mindezek nagy népszerűségre tettek szert. Az iskolai kórusok fontos helyet foglaltak el a szocialista emberré nevelés folyamatában. Ezek által valóban nagy tömegekkel ismertette meg a rendszer preferált zenekincsét, mely által érzelmi szinten várta el az azonosulást az ideológiával. De hogyan emlékeznek erre az egykori kórustagok? Velük, illetve karvezetőkkel és nem-kórustagokkal készített interjúk alapján szeretném feltárni, hogy milyen szerepe volt a kórusmozgalomnak a Kádár-korban, mennyire hatotta át a társadalmat a zenei propaganda ezen formája.

Bodnár Barbara: Könnyűzene a '70-es években - A diósgyőri rockfesztivál

"Az elmúlt két évtizedben vált szinte szólás-mondássá, hogy művelődéspolitikánk a 'három T' elvére alapul: támogatunk, tűrünk, illetve türelmesek vagyunk, ha pedig kell tiltunk." - mondta Aczél György egy 1979-es felszólalásában. Mivel a könnyűzene nagy társadalmi hatással bírt - nem volt ez másképp a Kádár-korszakban sem - a "három T" elve érvényes volt a könnyűzenei élet szereplőire is. Éppen ezért a kommunista párt és az állami vezetés folyamatos és szoros megfigyelés alatt tartotta a könnyűzenei élet szereplőit és eseményeit. Előadásom során egyrészt bemutatom, hogy milyen feltételekkel és hogyan valósulhatott meg ilyen körülmények között az ország első és évekig egyetlen rockfesztiválja, amit 1973. június 10-én rendezték meg Diósgyőrben. Másrészt beszélek a sajtó által azóta is gyakran csak "kis magyar Woodstockként" emlegetett esemény utóéletéről. Az előadás elkészítése során visszaemlékezésekre, sajtó és levéltári forrásokra támaszkodom, különös tekintettel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető iratanyagokra.

Bíró István: A társadalmi traumák megjelenése a Kádár korszak popkultúrjában. Az agitprop garabonciásai

Előadásomban egy saját kutatásomat mutatom be, mely három fogalom szintézisén keresztül mutatja be, hogyan is torzultak a társadalmi emlékezet és identitás sarokkövei a központilag irányított kultúrpolitika hatására. Az általam folytatott kutatások arra mutatnak, hogy a nagy társadalmi dichotómia mögött egy emlékezet és identitáspolitikai deficit áll, melynek terméke az a hamis, kétosztatú narratíva melyben most is lefolytatjuk az egymás mellett elhaladó beszélgetéseket. Ennek oka az, hogy az ismertetett három elmélet alapján a társadalmi emlékezet tévesen működik és néha nyilvánvaló fals eseményeket ad vissza, melyeket egy, a többségi véleményt agresszívan érvényesítő csoport vázolt fel a valós események helyett. A traumák ezért feltártalanok maradnak, de mivel a kollektív emlékezet is küzd az elfojtás ellen, ezért a társadalmi traumák regresszív alakban megmaradnak a nem kanonizált irodalomban, így nyomonkövethetővé válnak.