Balaton emlékezethely

Szeptember 2., 9.00-11.00, 6. terem

A Balaton első megbízható térképét Krieger Sámuel földmérő mérnök készítette el az 1760-as évek közepén. A térkép pontosan ábrázolja a tó partvonalát, és bizonyítja a maihoz képest jóval magasabb vízállást. A tó a 18. század második felében egészen más képet mutatott, mint a későbbi évszázadokban. A kortársak és az uralkodónő, Mária Terézia számára is nyugtalanítónak tűntek a hatalmas, bűzös és veszélyes mocsarak, amelyek helyett ésszerűbbnek látszott szántóföldek kialakítása. Ezért Krieger kidolgozott egy három lépcsőben megvalósítandó lecsapolási tervet, amely a Balatonból csupán egy keskeny, Keszthelytől Siófokig húzódó sávot hagyott volna érintetlenül. A terv nem valósult meg, ahogyan Pap János, az MSZMP Veszprém Megyei Bizottságának első titkára kukoricaföl-víziója is megalomán álom maradt csupán. Sem a felvilágosult abszolutista uralkodónő, sem a rettegett, nagyhatalmú kommunista politikus nem tudta legyőzni a Magyar Tengert. A szekciókban választ keresünk arra a kérdésre, milyen helyet foglal el a Balaton a magyar kulturális emlékezetben, ezen belül különösen a Kádár korban. Hogyan tudott oázisként létezni a szocialista Magyarországon, hozzájárult-e, s ha igen, hogyan, a gulyáskommunista Kádár rezsim létezéséhez, lényegéhez, azokhoz az értékekhez, amelyeket a Kádár-féle "külön utasság" jelentett? Az értelmezés során kiindulópontként használjuk a Mitterand-korszak egyik kiemelkedő kulturális teljesítményét, Pierre Nora provokatív vállalkozását. A francia történész és kollégái különféle akadémiai diszciplínák segítségével elemezték az emlékezethelyeket annak érdekében, hogy a lehető legkomplexebb látleletet készítsék. Nora felfogásában a múlt csak emlékezethelyekben ragadható meg, azokban kristályosodik ki, mert az emlékezet valódi környezete nem hozzáférhető többé. A reprezentációk - és hangsúlyozottan nem valóságok - még csak nem is egykor volt valóságok, hiszen azok megfoghatatlanok, a reprezentációk viszont minden szakadás ellenére békésen megférnek egymás mellett. A két szekció egymásra épül, az elsőben a Magyar Tengert emlékezethelyként értelmezzük, a másodikban a kulturális reprezentációkat vizsgáljuk.

Vitaindító: Pók Attila

Elnök: Pók Attila

Mátay Mónika: A Magyar Tenger Pálóczi Horváttól Ötvös Csöpiig

A "magyar tenger" metaforát Pálóczi Horváth Ádámnak tulajdonítják, aki számos versében megénekelte "Pannónia Tenger" néven a Balatont. A Balaton-régió a 18. század végi racionalizálási-megsemmisítési tervtől óriási változáson ment keresztül száz év vagy annál is levesebb idő alatt, amikor Közép-Európa kedvelt üdülőhelyévé, nyaralási, sport- és szabadidős övezetté, egyben ikonikus magyar kulturális helyszínné vált. Csokonai "A tihanyi Ekhóhoz" című verse, Pálóczi-Horváth magyar tengere, a füredi Anna bál, Jókai Krisztyán Tódora a balatoni rianásban, Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelme, Lipták Gábor legendái, Tatay Sándor badacsonyi remetésége, Hamvas Balaton-felvidék Toscánája A bor filozófiájában, Kálmán Imre zenéje, Egry József képei vagy a Csöpi-filmek - csak, hogy néhány példát idézzek - egyedülálló és megismételhetetlen tartalommal töltötték meg a Balatont. Egyben meghatározták a tó magyar nemzeti identitásban betöltött kitüntetett szerepét is. Az előadásban kísérletet teszek a Kádár-kori Balaton longue dureé időkeretben való végig gondolására, pontosabban a Balaton folytonosság-kérdéseinek elemzésére. Azt próbálom értelmezni, hogyan hatottak a politikatörténeti törések, Trianon, majd a magyar tenger geopolitikai helyzetének megváltozása, illetve a totális diktatúrák bevezetése a kollektív/regionális identitásra és az emlékezetre. Egyáltalán meddig van, ha van, és milyen formában regionális identitás, vagy éppen nincs, mert a kulturális szakadás lehetetlenné teszi a létrejöttét? Ebben a folyamatban milyen helyet foglal el a gulyáskommunizmus, a Magyar Tenger partján tűrt-tolerált nyugatot imitáló világ? A Balaton a modernkori magyar államalakulatokban olyan különleges identitásképző, amely lehetővé teszi a nemzeti narratíva újragondolását. Ha a hidegháború diskurzusát újra lehetett teremteni a tóparton, ha a kultúra szövetét gazdagon lehetett szőni, a társadalmat és a gazdaságot ki lehetett nyitni a gulyáskommunizmus évtizedeiben, akkor ez a régió nemcsak visszatükröz, hanem formatív erővel bír.

Nagy Róbert: Egy ügynök élete és lázadása a Balatonnál

A Balaton keleti kapujánál, Balatonakarattya és Kenese határában, a löszfalról leereszkedő dombok oldalában áll egy kétszintes faház. Kertjét két idős fa uralja, egy lombhullató, és egy örökzöld, a lombok alatt méteres gaz. A bejárathoz vezető lépcső betonrepedéseiben fiatal fák nőnek. Az alsó szint sárga festése még tartja magát, az egyik ablak rácsai közé egy kifakult, "Eladó" feliratú kartonlap van becsúsztatva. A nyolcvanas években itt működött a Kiskakukk étterem. A vendéglős "Varga" fedőnéven a Veszprém Megyei Rendőrfőkapitányság III/III-as osztály ügynöke volt. A jelentéseit tartalmazó 291 oldalas dossziét 1983 júliusában nyitották meg, és 1988 októberében zárták le. A veszprémi III/III-as osztály 1988-ban 104 fős ügynökhálózattal rendelkezett, amely az országos megyei átlag körülbelül kétszerese volt. A Balaton déli partját teljes egészében lefedő, és hasonló népességgel rendelkező Somogy megyében mindössze 53 fős hálózat található. A Balaton a Kádár-rendszerben az állambiztonsági megfigyelések kiemelt terepe volt. Az Állambiztonsági Levéltárban fellehető ügynökakták szemléletesen mutatják be, hogyan alakult a Tó története a korszakban. A jelentésekből kirajzolódik a belföldi, majd a külföldi turizmus felfutása a gulyáskommunizmus kiépülése, az ügyeskedő maszek világ felvirágzása. Később a rendszer hanyatlásával egyre intenzívebbé vált ellenzéki tevékenység. A 1980-as években a balatoni nyaralókban már nem csak ellenzéki összejöveteleket tartottak, hanem számos esetben nyomdát is működtettek a szamizdat készítői. Végül a jelentésekből az is jól látható, hogyan kezdett a rendszer összedőlni.

Béresi Ákos: Műveleti terület a Balaton. A keletnémet állambiztonság tevékenysége a balatoni nyaralóhelyeken

1963 júniusában a Német Demokratikus Köztársaság Állambiztonsági Minisztériuma együttműködési szerződést kötött a magyar Belügyminisztériummal. Ennek értelmében a keletnémet szerv ügynökei szabadon tevékenykedhettek a keletnémet turisták által látogatott magyarországi nyaralóhelyeken - azaz főként Budapesten és a Balatonnál. A következő bő negyed évszázadban, minden egyes nyári szezonban, a keletnémet nyaralókat saját állambiztonságuk ügynökei Magyarországon is megfigyelhették - s tették mindezt magyar kollégáik tudtával, beleegyezésével, és sok esetben aktív segítségével. A Stasi az 1964-től egészen 1989-ig minden nyári szezonban a hivatalos állományához tartozó operatív tiszteket küldött a Balaton mellé. Feladatuk sokrétű volt. Egyrészt tartották a kapcsolatot a magyar állambiztonsággal és rendvédelemmel, hogy a különböző kisebb-nagyobb bűncselekményeken ért keletnémet állampolgárok hazaszállításáról gondoskodjanak. Ennél fontosabb, hogy a Stasi Balatonnál nyaraló "nem hivatalos munkatársainak" tevékenységét koordinálták, elsősorban azzal a céllal, hogy a kelet- és nyugatnémetek közti kapcsolatokat megfigyelhessék, másrészt, hogy megakadályozzák a keletnémet polgárokat abban, hogy Magyarországról nyugatra távozhassanak. Az 1963-1989 közti időszakban a balatoni nemzetközi turizmus rohamosan fejlődött, a külföldi - azon belül a német - nyaralók száma évről évre ugrásszerűen növekedett. Míg az 1960-as évek elején mindkét Németországból csak néhány tízezren érkeztek, addig a nyolcvanas években már milliós tömegekről beszélhetünk. Kérdés, hogy mindezzel az állambiztonsági szervek képesek voltak-e lépést tartani? Mennyiben tekinthetjük - saját célkitűzéseikhez viszonyítva - sikeresnek ezt a tevékenységet? S vajon valós volt-e az a "kockázat", amiért a magyarországi hálózatot oly hosszú ideig működtették?