Kommunista múltjaink: helyettesítő képmások a Kádár-korszakban

Szeptember 2., 9.00-11.00, 2. terem

Az 1945 után kiépült magyarországi kommunista rendszerek meglehetően ellentmondásos viszonyt ápolták a hazai kommunista mozgalom múltjával. Ez nagyban összefüggött azzal, hogy a mozgalom számos prominens vezetője a sztálinizmus áldozatává vált, ami kihatott későbbi megítélésükre is. 1956 után a kádári vezetés szerette azt láttatni, hogy a történelem, így a magyar kommunista párt története is, visszatért a rendes kerékvágásba, alakjairól immár objektív értékelés adható, melynek nyomán az arra érdemesek végre elnyerték méltó helyüket a munkásmozgalmi panteonban (konkrét és átvitt értelemben is). A szekció azt kívánja körüljárni, hogy mit jelentett a különböző kommunista múltak objektív képe, értékelése a kádári "normalitás" közegében, milyen képet alakítottak ki azokról. Az előadások olyan időszakokat vizsgálnak, amelyek a Kádár-korból nézve lezárt múltnak tekinthetők, illetve a rendszer vezetői így tekintettek rájuk: a tanácsköztársaságot, az illegális mozgalmat és a 2. világháború alatti ellenállást, valamint a Rákosi-korszakot. A vizsgálatok középpontjába olyan prominens kommunista személyeket állítanak, akik már a Kádár-korszak előtt életüket vesztették, méghozzá erőszakos módon, és - ezzel összefüggően, de egyáltalán nem automatikusan - a mozgalom mártírjának tekintették őket. A szekció a Kádár-rendszernek a múlthoz, a "saját" múltjaihoz való viszonyának a vizsgálatán keresztül kíván hozzájárulni a "kádárizmus" mibenlétének, működésének, a kádári rezsim identitásának a jobb megismeréséhez és megértéséhez.

Vitaindító: Apor Péter

Elnök: Apor Péter

Müller Rolf: Elég-tétel. Rajk László emlékezete a Kádár-rendszerben

A személyi kultusz "törvénysértéseinek lezárásáról" szóló 1962-es párthatározatban a Rajk-ügy a Rákosi-klikk fejére olvasott bűnök egyik legsúlyosabbjaként szerepelt. Értelmezése szerint ugyanis az akkor kialakított koncepció szolgált mintául minden más "munkásmozgalmi ember" ellen indított per számára, amelynek elszenvedőjévé vált maga Kádár János is. A dokumentum évtizedekre meghatározta a hazai sztálinizmus kritikáját, annak határait. Ennek megfelelően az óriási visszhangot kiváltó 1949-es ügy további boncolgatása, további felelőseink megnevezése - főképp a párt főtitkárának érintettsége okán - elmaradt. A főáldozat, Rajk László hivatalos emlékezetét ugyanakkor meg kellett teremteni, amelyre jó alkalmat adott születésének 60., halálának 20. évfordulója. Az elhallgatás és a számvetés kettőssége rányomta bélyegét az 1969-es év emlékezeti aktusaira. Még ha a Kortárs oldalain Mód Aladár fel is vetette a felelősség kérdését, azt nem nevesítette, majd rá reagálva Rajk Júlia a férje által vállalt bűnbak szerep okaira próbált - a peranyag ismeretének hiányában - lehetséges magyarázatokat adni. Az első életútvázlat a Párttörténeti Közleményekben látott napvilágot (ennek átszerkesztett szövege később minikönyv formában is megjelent), amelynek szerzőpárosa vállaltan nem tartotta feladatának a hősével kapcsolatos "valamennyi kérdés" megválaszolását - így koncepciós-ügyének bemutatását sem. Munkájuk ezzel lényegében megalapozta Rajk László alakjának hivatalos Kádár-kori interpretációját, narratív hátteret biztosítva a különböző emlékezetpolitikai aktusoknak.

Varga Krisztián: Az illegalitás nagyjai. Rózsa Ferenc, Schönherz Zoltán és Ságvári Endre a Kádár-kori emlékezetpolitika tükrében

A Kádár-rendszer történelmi önlegitimációjában fontos szerepet kaptak azok az illegális kommunisták, akik a 2. világháború alatt részt vettek a hazai németellenes, antifasiszta ellenállásában. Közülük hárman kiemelkedő jelentőségre tettek szert, pályafutásukat, politikai küzdelmüket az 1945 utáni államszocialista rendszerek hivatalos emlékezetpolitikája mítosszá és legendává formálta. Rózsa Ferenc, Schönherz Zoltán és Ságvári Endre neve a Kádár-korban szorosan összeforrott a "szabad, független, demokratikus Magyarország" gondolatával, alakjuk a nemzeti függetlenségért folytatott több évszázados küzdelem, a "szabadságharcos" narratívája fontos elemét képezte. A megkülönböztetett bánásmódot jól tükrözi, hogy az 1960-80-as években nevüket olyan történelmi szereplőkével említették egy lapon, mint II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre, és hozzájuk hasonlóan a közelmúltig számos közterület, emlékhely, szobor vagy oktatási intézmény viselte nevüket. Az előadás arra keresi a választ, hogy miért és hogyan lettek ők a Kádár-éra emlékezetpolitikájának központi figurái, kik voltak ők valójában, és milyen szerepet játszottak a 2. világháború alatti függetlenségi mozgalomban és miért pont ők kerültek be a pártállami rendszer nemzeti panteonjába.

Takács Tibor: A hóhér mosolya: Szamuely Tibor a Kádár-korszakban

A tanácsköztársaság bukását követően a féktelen terrort és erőszakot társították Szamuely Tibor nevéhez. Ezt az értelmezést 1945 után egy teljesen eltérő kép, egy ellenkező előjelű értelmezés váltotta fel: Szamuelyt a munkásmozgalom és kommunista párt történetének kimagasló alakjaként és mártírjaként jelenítették meg. Egy valami nem változott: alakja - 1956 előtt Rákosi Mátyás, 1956 után Kun Béla mellett - a proletárdiktatúra egyik legfőbb reprezentánsaként jelent meg a hivatalos emlékezetben. Az előadás azt vizsgálja meg, hogy Szamuely megítélésének változása miként mutatkozott meg a tanácsköztársaság alatti tevékenységének, a terrorban betöltött szerepének Kádár-kori ábrázolásában. Az 1956 utáni domináns Szamuely-kép rekonstruálására nem csupán önmagáért érdekes, hanem azért is, mert lehetőséget biztosít arra, hogy megvizsgáljuk: az államszocialista rezsim milyennek szerette volna látni a saját előképének tekintett tanácsköztársaságot, miként gondolkodott politikai erőszakról és forradalomról. Mindezeken keresztül a Kádár-rendszer önképéről, ha tetszik, identitásáról, és a kádárizmus mibenlétéről is megállapításokat tehetünk.