Nyitások és zárások a magyar nemzetiségpolitikában (1956-1990)

Szeptember 3., 11.15-13.15, 1. terem

Kevés szaktudományos munka áll annak a rendelkezésére, aki a Magyarországon élő nemzetiségek és etnikai csoportok második világháború utáni történetéről, a többségi társadalommal való együttéléséről, a csoportok közösségként való megszerveződéséről, társadalmi helyzetükről kíván tájékozódni. A rendszerváltozásig a folyamatok időbeli közelsége és a politikai hatalomnak a nemzetiségi kérdést (is) tabusító magatartása lehetetlenné tette, hogy a történettudomány a régióban élő nemzetiségek legújabb kori történetének kérdéseivel érdemben foglalkozzon. Az 1980-as években az óvatos politikai nyitás, a nemzetiségi kérdésnek Európában és a kelet-közép-európai országok egymás közötti kapcsolataiban való felértékelődése nyitotta meg a tudományos feldolgozás lehetőségét. Az elmúlt évtizedekben több nagy projekt szerveződött a határon túl élő magyar kisebbségi közösségek legújabb kori helyzetének föltárására. Ugyanez a fokozott érdeklődés azonban nem figyelhető meg a magyarországi nemzetiségek kapcsán, még a közülük legnagyobb lélekszámú romák esetében sem. A hazai kisebbségi közösségek legújabb kori történetéhez kapcsolódó témák leértékelődéséhez hozzájárult az a szemlélet is, amely szerint Magyarország 1920 után nemzetállammá vált, a kisebbségek aránya a legjobb esetben is csak 5% körül mozgott, s a kényszermigrációs folyamatok (németek kitelepítése, szlovák-magyar lakosságcsere, szomszéd országokból érkezett magyar nemzetiségű menekültek elhelyezése) lezárásával a nemzetiségi kérdés mind kül-, mind belpolitikai okok miatt a korábbiakhoz képest sokkal kisebb súllyal esett latba.
Holott a közösség, a többségi társadalom és a politikai hatalom interakcióit, egymáshoz való viszonyát, viszonyulásait vizsgálva ugyanis a politikai hatalom működési módjai egy speciális területen válnak láthatóvá, ami a politikai struktúra és a társadalom egészének működésére vonatkozó tudásunkat gyarapítja.
A szekció négy előadása 1956-1990 között a nemzetiségekkel és a korszak döntő részében hivatalos nemzetiségként el nem ismert romákkal kapcsolatos államhatalmi elvi hozzáállások változásait, a nyitási és zárási folyamatoknak a bel- és külpolitikai okait, illetve ezen elveknek egy településen való megvalósítását mutatja be.


Vitaindító: Valuch Tibor

Elnök: Valuch Tibor

Tóth Ágnes: A nemzetiségpolitika korrekciója és újra gondolása (1956-1970)

A kommunista párt legfelsőbb vezető testületei az 1950-es évek második felében több alkalommal is foglalkoztak a magyarországi nemzetiségek helyzetével, ami egyes vélemények szerint a kisebbségpolitika és a kisebbségek helyzetének átmeneti felértékelődését jelentette. Az MDP és az MSZMP különböző testületeinek jobbára pozitív elvi deklarációi gyakorlati relevanciával azonban nem, vagy alig bírtak. A kisebbségek felé tett gesztusok a kádári konszolidációs törekvések taktikai elemeinek tekinthetők. A sztálini "nemzeti forma, szocialista tartalom" tényleges korrekciójára a '60-as évek második felétől fokozatosan került sor, amit alapvetően az ország bel- és külpolitikai helyzetének változása, valamint az európai enyhülési folyamat tett lehetővé. Az előadás ezeket a folyamatokat mutatja be.

Dobos Balázs: Az újra gondolt nemzetiségpolitika mérlege (1970-1989)

Az előadás célja az 1960-1970-es évek fordulójától kibontakozó nemzetiségpolitikai reform kiértékelése, amely egyfelől az előzékenységet, a nyelvi-kulturális igények felkeltését és jobb kielégítését, másfelől a nemzetiségi kérdés szigorú belügyként való kezelésének meghaladását, a nemzetiségeknek a kétoldalú kapcsolatokba való beemelését, konstruktív szerepük hangsúlyozását, az anyaország és a nemzetiség kapcsolatának erősítését hirdette. Azonban az igényeket azoknál a nemzetiségeknél, amelyeket a korábbi nemzetiségpolitikai irányvonal, a nyelvcsere és identitásváltás felé ható társadalmi-gazdasági változások már elbizonytalanítottak, nem sikerült tömeges méretekben életre hívnia. A reform a bizonytalanságai és esetlegességei mellett magán viselte a megkésettség jeleit. Egyértelmű volt a felülről kezdeményezettsége is, amely csak korlátozottan tette lehetővé az önszerveződést, a helyi és nemzetiségi érdekek megjelenítését, és ezáltal is torzította a gyakorlatban való megvalósítást. Következménye leginkább a mennyiségi szempontú fejlesztés, a demonstratív és formális eredmények hajszolása lett, amely hosszabb távon egyre kevésbé tudta leplezni a kifulladást és egy átfogó reform szükségességét. Korlátozott elmozdulások mellett a megújult politika nem hozta meg tehát a kívánt eredményeket, amelyet egyfelől a nemzetiségi népesség népszámlálási adatokból kimutatható csökkenése, másfelől viszont a ráhatás eredménytelensége, és különösen a romániai magyar kisebbség helyzetének romlása jelzett.

Majtényi György: Cigányok/romák a Kádár-korszakban

Az előadás a magyarországi cigány, roma közösségek társadalmi helyzetét jellemzi korabeli statisztikák, narratív források, illetve műalkotások alapján a Kádár-korszakban. Arra a kérdésre keres válaszokat, hogy a szocialista rendszer és közelebbről a Kádár-kor társadalomátalakító törekvései vagy életszínvonalpolitikája mennyire érték el e közösségek tagjait, és formálták a mindennapjaikat. Ezen túl az ő egyéni és kollektív tapasztalataikon keresztül is jellemzi a társadalmi mobilitás, illetve a modernizáció jelenségeit. Fontos kérdés ugyanis, hogy a kisebbségi közösségek perspektívájából miképpen mutathatók be a "nagy" társadalmi folyamatok. Az előadás - e jelenségek vizsgálatakor - általánosabb kérdéseket is megfogalmaz a korszakra vonatkozó történelmi ismereteink keletkezése, szerkezete kapcsán, illetve, hogy miképp és milyen nézőpontokból lehetséges ezek revíziója.

Eiler Ferenc: A csend és ami utána következik (Harta, 1956-1990)

Az előadás célja, hogy az 1956-1990 közötti magyar nemzetiségpolitika makrosziíntű elemzései után bemutassa, hogy a lassan változó állami törekvések és a hozzájuk rendelt eszközök miként befolyásolták egy konkrét település nemzetiségi lakosságának az életét. Mekkora mozgásteret engedett a mindenkori hatalom az érintett közösségnek, az mennyire tudott élni a kényszerpálya által biztosított (lassan változó) lehetőségekkel, s mindez miként hatott ki az egyéni és közösségi identitásra. Az előadás végén arra is igyekszem választ találni, hogy az egyén és közösség viszonyrendszerében mekkora súlya volt az egyéni kezdeményezéseknek az 1980-as évek fokozatos "nemzetiségi ébredésében".