Zeneszerzés, populáris zene, zenetudomány - nyugat és kelet vonzásában

Szeptember 2., 11.15-13.15, 5. terem

Az 1957 és 1989 közötti időszak - az úgynevezett Kádár-korszak - minőségi és mennyiségi mutatók alapján is a magyar zenekultúra egyik aranykorának tekinthető. Az állami mecenatúra Rákosi-korszakban kialakított kereteinek fenntartása mellett a szakmai tájékozódás lehetőségei intellektuális és földrajzi értelemben is tágultak, a zenei nyilvánosság körei bővültek és differenciálódtak, a kreatív döntéseket illető autonómia pedig mind egyéni, mind intézményi szinten növekedett. Ezt a pozitív képet - amely már a korban is hangsúlyosan jelen volt a kulturális politikában, és az utóbbi másfél évtized Kádár-korszak kutatásainak is közkedvelt megfigyelése - nyilvánvalóan szükséges árnyalni: a zeneélet ágenseinek és a hatalomnak a viszonya, a nyugati új zene, zenetudomány, populáris zene hozzáférhetőségének korlátozottsága, a hazai zenei diskurzusok alapvetően periferikus, provinciális és önismétlő jellege, valamint a Szovjetunió (Rákosi-korszakhoz képest ugyan mérséklődő) kulturális befolyása mind-mind meghatározta a magyar zene kibontakozásának módozatait, és előrevetítette annak bizonyos kudarcait is. A tervezett, zenei témájú szekció három előadása - amelyek érintik a zeneszerzés, a zenetudomány és a populáris zene Kádár-kori történetét - egyaránt a szovjet modell, a nyugati példák és a hazai realizációs lehetőségek között feszülő ellentmondásokra fókuszál. Ezzel egyidejűleg mindhárom előadás rámutat arra, milyen viszonylagosnak tűnik a mai szemlélő számára a Kádár-korszak zeneéletének úgynevezett sikeressége.

Vitaindító: K. Horváth Zsolt

Elnök: K. Horváth Zsolt

Dalos Anna: Különféle improvizációk: kötöttség és kötetlenség a Kádár-kori zeneszerzésben

Az 1960-as évek közepétől és az 1970-es évektől - a Harmincasok generációja, majd az Új Zenei Stúdió fellépésétől - kezdve a magyar zeneélet diskurzusainak egyik visszatérő témája volt az improvizáció szerepének értékelése-értelmezése. Míg a Harmincasok számos művet komponáltak, amelyeknek az Improvizáció címet adták - talán nem függetlenük Bartók 1920-as zongoraciklusának címadásától -, és egy jól körülhatárolható értelmezési keretet is adtak e műveiknek, mint ahogy a "senza sincronità", "improvvisando" feliratú tételszakaszoknak is kompozícióikban, addig az Új Zenei Stúdió az amerikai experimentális zenének, elsősorban Cage-nek a véletlen eljárások irányította kompozíciós metódusában látta meg az improvizáció gyakorlata kibontakoztatásának útját. A két generáció közötti különbség ily módon épp az improvizáció használatában mutatkozik meg: míg a Harmincasok nemzedéke - mintegy a Kádár-korszak alkotói és személyes élettapasztalatát egyaránt művekbe foglalva - a kötöttség és a kötetlenség, a közösség és magány dichotómiájában gondolkodott, az Új Zenei Stúdió tagjai a véletlen eljárások alkalmazásával és kollektív művek komponálásával a rendszer ellenében nyilvánították ki művészi állásfoglalásukat, "a rend keresése a káoszban"-eszméjéből kiindulva. Előadásomban a Bozay Attila és Durkó Zsolt műveiben, illetve az Új Zenei Stúdió hetvenes évekbeli kollektív improvizációiban megnyilvánuló koncepcionális különbségeket kívánom bemutatni és értelmezni, a korabeli fogadtatás és a Kádár-kori "életérzés" kontextusában elhelyezve ezeket. Arra is rá kívánok mutatni ugyanakkor, milyen meghatározó inspirációs forrást jelentett az Új Zenei Stúdió számára a Harmincasok kötöttség-kötetlenség koncepciója, s hogy a Harmincasok két legjelentősebb alakja, Bozay és Durkó pályáján, ha más-más időszakban is, de megfigyelhető az Új Zenei Stúdió kísérleteinek hatása.

Ignácz Ádám: Szovjet dalok magyarországi feldolgozásai a Kádár-korszakban

1949 után a sztálini útra lépő magyar kultúrpolitikai vezetés - a zeneszerzői és zenetudományi elit bevonásával - a nyilvánosság valamennyi fórumáról igyekezett kiszorítani a két világháború közötti magyar és a jazz ernyőfogalma alá vont kortárs nyugati (amerikai) szórakoztató zenét, amelyet zeneietlenséggel vádolt, egyszersmind az egészséges nemzeti kultúrát mérgező betegségnek, illetve a nyugati hatalmak háborús eszközének minősített. Bár e törekvés megvalósítása a reméltnél lassabban haladt, az a tény, hogy ekkoriban egyre több magyar előadó repertoárján jelentek meg (hazájukban) ismert szovjet dalok feldolgozásai, megmutatta, hogy a politika nyomot tud hagyni a zenei transzferek spontán folyamatain. De már a Rákosi-korszak vége sem csak a tiltásról és az utópikus építkezésről szólt, hanem elsősorban a keresésről: arról, hogy megtalálják, a múlt és jelen mely irányzatainak lehet mégiscsak létjogosultsága egy szocialista társadalom mindennapjaiban. Attól a pillanattól kezdve, hogy részben visszaengedték a "régi magyar könnyűzenét", és már a kortárs nyugati irányzatok közül is csak azokat ítélték el, amelyek összeegyeztethetetlenek voltak a hivatalos esztétikai, művelődéspolitikai vagy etikai célkitűzésekkel, a szovjet zene fokozatosan kiszorult a hazai vendéglátó- és szórakoztatóipar színtereiről. Mindez azonban nem jelenti, hogy a népszerű szovjet dalok a Kádár-korszakban már egyáltalán ne lettek volna jelen, és ne játszottak volna fontos szerepet Magyarországon. Előadásomban sajtóanyagok felhasználásával és néhány hazai feldolgozás elemzésével azt kísérlem meg bemutatni, hogy az 1956 és 1989 közötti időszakban a sztálini idők mely dalai - és mely előadók közvetítésével - maradtak meg a köztudatban, hogy milyen formában jutottak el hazánkba a szovjet zene 1956 utáni újabb divatjai, és hogy az eredeti dalok hazai verziói miként is vallanak a politikai és esztétikai környezet, valamint a két ország diplomáciai kapcsolatainak változásairól.

Péteri Lóránt: Zenetörténet-írás és tudománypolitika, hazai és nemzetközi kontextus: Szabolcsi Bence az 1960-as évek végén

Életrajzírója a "beérkezés" és az "elmagányosodás" kettősségével jellemzi Szabolcsi Bence zenetörténész helyzetét az 1970-es évtizedfordulón. A Szabolcsi által alapított és vezetett MTA kutatóhely, a Bartók Archívum 1969-től Zenetudományi Intézetként, immár nevében is általános kutatási területtel rendelkező tudományos intézményként folytathatta munkáját, és közelinek tűnt áthelyezése az addiginál jóval tágasabb, új székhelyre. Szabolcsi ez idő tájt kapott felkérést arra, hogy fejezet megírásával működjön közre a New Oxford History of Music 1890 és 1960 közti időszakkal foglalkozó kötetében. A felkérés mögött a sorozat board-jának tekintélyes tagja, Gerald Abraham állhatott. Abraham magyar kapcsolatait jelzi részvétele az MTA 1961-es budapesti Bartók-Liszt konferenciáján, de megörökítették a magyar állambiztonság által lehallgatott telefonbeszélgetések is. Szabolcsi munkatársa, Somfai László 1968-69-ben Ford-ösztöndíjasként az Egyesült Államokban tartózkodott, nem utolsósorban azzal a céllal, hogy a New York-i Bartók Archívummal való együttműködés lehetőségeit térképezze fel. Főnökének írt leveleiben, miközben küldetésének részleteiről beszámolt, sajátos szókimondással rajzolta meg Szabolcsi, a politikai és a szakmai szféra között álló "patrónus" portréját. A Zenetudományi Intézet Szabolcsi által szorgalmazott költözése végül az alapító igazgató halála után több mint tíz évvel valósult meg; a New York-i Bartók Archívum anyagai ennél is később váltak hozzáférhetővé a budapesti kutatók számára; az Oxford-kötet szerkesztői pedig a beküldött kézirat gyökeres átdolgozását kérték Szabolcsitól. A magyar zenetörténész erre nem vállalkozott, írását inkább vékonyka tanulmánykötetben publikálta "A romantika felbomlása: a századvég és a századforduló Közép-Európában" címmel. E három történet - Szabolcsi számára kudarcot jelentő befejezése ellenére - megrajzolja a konszolidált Kádár-kor akadémiai elitjéhez tartozó muzikológus szakmai és tudománypolitikai mozgásterét.