Művelődéspolitika és hatalom a Kádár-korszakban (felülnézetből) 2.

A szekció tagjai tágan értelmezve a művelődéspolitikát a kultúra és a tudomány különböző területeire kalauzolják el a hallgatóságot. A szekció hat előadójának célja, hogy a kádárizmusban kialakult sajátos művelődéspolitikai működésmódokat a maguk sokszínűségében adják vissza. Hiszen, ahogy Papp Zsolt szociológus fogalmazott tanulmányában (Szociológiai Szemle, 1992/3. sz.): "A magyar szocialista út specifikuma, hogy [...] a vertikális túlközpontosítás »árnyékában« megjelenik a gazdálkodás, az igazgatás és a kulturális élet decentralizációja, megerősödnek a helyi autonómiák, teret kap [...] a gazdaság és a társadalom önszerveződése. A hierarchikus és pozicionális gazdaság- és társadalomszervezés mellé kéredzkedik a teljesítmény-elv, a vállalkozás, a verseny, a tárgyi szakszerűség. [...] A magatartás, gondolkodás, fogyasztás uniformizáltsága felszakadt, és egy összetett sokféleségnek adott helyet." Az előadók ezt a fajta heterogenitást különböző életutak és intézmények elemzésén keresztül kívánják bemutatni a korszak egyes tudományos és kulturális színtereit összekapcsolva. A szekció első részének (I.) három előadása (Ivánfi Miklós, Lőrincz Andrea-Tarnai Eszter) alulnézetből közelíti meg a tematikát - egy földrajztudós életútján, egy győri művelődésiház optikáján, illetve a "Főzőcske" műsor adásain keresztül. A szekció második részének (II.) három előadója ( Pataki István, Zsidi Bernát) felülnézetből ad áttekintést dokumentumfilmeken, Tatai Ilona pályáján, illetve a Magyar Tudományos Akadémia szemüvegén keresztül. Az előadások nem csupán térben fedik le a rendszer nagy szeletét, hanem időben is. Vagyis az említett témák időhatára a rendszer konszolidációjától annak felbomlásáig tart.

Vitaindító: Tóth Eszter Zsófia

Elnök: Tóth Eszter Zsófia

Ivánfi Miklós: "Egy életív második félköre". Rónai András és a Kádár-korszak tudományos élete

Rónai András a Horthy-korszak második felének meghatározó földrajztudósa volt, aki Teleki Pál tanítványaként és barátjaként vezette a Teleki Pál Tudományos Intézet Államtudományi Intézetét. Részt vett a Kállay-kormányzat titkos béke-előkészítésében, majd az 1945-46-os béke-előkészítésben. Igazgatói állásából már 1945-ben eltávolították, a Közgazdaságtudományi Egyetem katedrájáról pedig 1949-ben nyugdíjazták. Ennek ellenére, ha a periférián is, de a földtudományok területén dolgozhatott a Rákosi-korszakban, a tudományos élet élvonalába viszont csak 1956 után térhetett vissza. Tanúja és aktív szereplője volt a Kádár-korszak tudományos életet is konszolidáló törekvéseinek, hamarosan olyan nemzetközi konferenciák és kutatások résztvevője lehetett, melyek során eljuthatott többek között Prágába, Varsóba, Leningrádba, Moszkvába, 1968 után pedig Cambridge-be, Párizsba, Montrealba, Stuttgartba, Bécsbe, valamint Spanyolországba, Indiába, Kenyába és az Egyesült Államokba. Rónai András részt vett a modern magyar földtani és hidrogeológiai kutatások megszervezésében, a hazai tudományos élet korabeli felpezsdítésében. Életútja azért is nagyon fontos, mert a Horthy-korszak tudományos életének egyik prominense kisebb kitérő után a Kádár-korszak tudományosságába is integrálódhatott, vezető beosztásból mehetett nyugállományba, 1975-től pedig a földtudományok doktora címet is viselhette. Karrierútja komoly hasonlóságot mutat egykori Teleki Intézetbeli vezetőtársai - Kosáry Domokos, Benda Kálmán és Tamás Lajos - életútjával, akik idővel szintén megtalálták helyüket a Kádár-korszak tudományos életében. Rónai 1956-ot követő életútjának rekonstruálását a közelmúltig lappangó Rónai-hagyatékra támaszkodva szeretné bemutatni az előadás, melynek címe ("Egy életív második félköre") Rónai Térképezett történelem (Magvető, 1989) című, nagysikerű visszaemlékezéseinek kiadatlan folytatására utal.

Lőrincz Andrea - Tarnai Eszter: "... diktálom a receptet!" - politikai érdekérvényesítés/a gazdaság-és művelődéspolitika érdekérvényesítése egy gasztrokulturális tévéműsorban

Molnár Margit, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió szerkesztő-riportere, a tényfeltáró műsorok anyja a felívelő pályája kezdetén a Kádár-rendszer számára érzékeny, szenzitív témákat vett górcső alá, szisztematikusan feszegetve az olyan kényes kérdéseket, mint a szocialista nőemancipáció vagy a lányanyák helyzete. Kilengései miatt pályája megbicsaklott, és bár a képernyőn maradt, egy bemutatókonyhában találta magát, a búzakorpás májkrémmel töltött paprika és a paradicsomos-diós tejszínmártással leöntött, beazonosíthatatlan eredetű sülthús világában. A "Főzőcske, de okosan" című, látszólag a háztartásvezető családanyák számára készített ötletgazdag gasztronómiai műsor, valójában (gazdaság)politikai és gazdasági érdekek mentén felépített adások sorozata, amelyek felhasználták a Kádár-korszak populáris kultúrájának húzóerejét. Előadásunkban a Főzőcske című műsor gazdaság-és művelődéspolitikai vonatkozásait vizsgáljuk, hiszen a produkció nem csak a korszak magyarországi élelmiszeriparának széleskörű promotálását vállalta magára, de a rendszer által nem csak tűrt, de támogatott művészeknek is fellépési lehetőséget biztosított, a főétel és a desszert elkészítése közötti szünetben való kortárs előadóművészeti betétekkel. Foglalkozni kívánunk ezen kívül a kiérezhető, keleti blokkon kívüli, nyugat és kelet felől érkező hatásokkal, amelyek gasztronómiailag transznacionálissá kívánták tenni az egyébként mozgásterében kimondottan korlátozott hazai élelmiszeripart. Láthatunk például Zalatnay Sarolta olaszországi turnéin megszerzett világismerete ihlette lasagne-utánzatot vagy a Skála Áruház bemutatókonyhájában magyar fűszerekkel indiai curry-t imitáló, Sandokanként elhíresült Kabir Bedi által készített ételkülönlegességeket. A kutatáshoz felhasználjuk a Főzőcske adásait, a Magyar Televízió műsorhoz és műsorpolitikához kapcsolódó levéltári anyagát, illetve a produkció sajtóvisszhangjának, közvélemény-formáló erejének vizsgálatához a műsorhoz kapcsolódó sajtóanyagokat, valamint egy általunk végzett közvélemény-kutatás eredményeit.

Pataki István: Út egy kőbányai pincelakásból a Politikai Bizottságig: Tatai Ilona életútja - Női politizálás a kádári Magyarországon

Napjaink egyik fontos társadalmi kérdése, hogy mennyire sikeres a nők egyenjogúsítása? Ha a nők politikai szerepvállalásának szemszögéből közelítjük meg, akkor van még hova fejlődni ezen a téren. Az Eurostat 2021-es adatai alapján az EU tagállamaiban 33,1% volt a női parlamenti képviselők aránya. Azonban ha jobban a számok mögé nézünk, akkor hatalmas szakadék figyelhető meg a nyugati országok és a posztszocialista kelet-európai országok között. Míg Svédországban a női parlamenti képviselők aránya kishíján már elérte az 50%-ot, addig a posztszocialista Magyarország az EU utolsó helyén állt 13,1%-kal. Ez rendkívül érdekes jelenség, ugyanis a kommunizmus célkitűzése volt a nők teljeskörű egyenjogúsítása. Mi történhetett akkor a valóságban? Milyen szerep juthatott a nőknek a politikai pályán a Kádár-korszak Magyarországán? A kérdést Tatai Ilona életútján keresztül szeretném megközelíteni. Ilona egy kőbányai szegénycsalád gyermekeként emelkedett fel és került be a magyar politikai elitbe. Apja munkahelyi balesete miatt már 17 évesen megtapasztalta a munkásnők keserves életét, azonban álmait nem adta fel. Munka mellett is sikerült leérettségiznie, majd vegyészmérnöki diplomát szerzett. 1959-ben a Taurusnál helyezkedett el laboránsként, majd 1990-ben vezérigazgatóként ment innen nyugdíjba. Eközben doktori címet szerzett Leningrádban, alaposan megízlelte a tudományos élet világát, illetve a politikai életbe is bekapcsolódott. Politikai karrierjét az MSZMP Budapesti Pártbizottságnál kezdte, néhány év múlva már a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság tagjai között ült. 1990-ben miniszterelnökjelöltként bukkant fel a neve, majd Magyarország moszkvai nagykövetségének vezetésével akarták megbízni. Ilona karrerpályája a példa, hogy egy nőből igenis válhatott politikus, de a siker okait érdemes egy komolyabb elemzés keretében megvizsgálni.

Zsidi Bernát: Rehabilitációk a Magyar Tudományos Akadémián 1988 és 1994 között

A Magyar Tudományos Akadémia a magyar tudományos élet egyik legfőbb irányítószerve volt a pártállami, majd az állampárti rendszerben is. Ahogy Romsics Ignác is rámutat, a kádári éra értelmezhető egy poszttotalitárius, autoriter rezsimként, amelyben egyes alrendszerek viszonylagos önállóságra tettek szert. Az MTA mint ilyen alrendszer is viszonylagos autonómiára tett szert a Kádár-rendszerben. Előadásomban azt vizsgálom, hogy a kádárizmus végén, a rendszerváltás időszakában az Akadémiának milyen korlátozott mozgástere volt saját testületének megújítására. Ennek keretében az előadás központi témája a különböző tudósokat érintő, a tudományos testület által lefolytatott rehabilitáció lesz a következő kérdések mentén: Volt-e előzménye az akadémián a felülvizsgálatoknak? Kiket rehabilitál(hatot)t a tudományos testület? Az Akadémia mely időszakára vonatkoz(hat)tak a felülvizsgálati eljárások? Milyen szereplők ve(het)tek részt az eljárások lefolytatásában? Milyen összefüggések fedezhetők fel a "nagypolitikai" és az akadémiai rehabilitációk között? Milyen kontinuitások és diszkontinuitásokat lehet felfedezni a politikai rendszerváltás (1990) előtti és utáni rehabilitációs eljárások között? A kérdések megválaszolásának időkerete az 1988 és 1994 közötti időszak, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia rendszerváltása, posztkádári korszaka az új akadémiai törvény '90-es évek közepi elfogadásával zárult le.