Posztszocialista buhera és bricolage a késői Kádár-korszak művészeti életében

Szeptember 2., 14.00-16.00, 5. terem

A művészettörténet nagy narratívái szerint az avantgárd a hetvenes évek végétől lassan haldokolt, és helyét a posztmodern és a posztavantgárd vette át. A valóságban, a magyar művészeti élet hétköznapjaiban egy ennél jóval komplexebb világ nyomai és emlékei tapinthatók ki. A komplexitás egyrészt mediális, másrészt konceptuális alapokon nyugszik. A késői Kádár-korszak művészeti kultúrája ugyanis az alkalmazott médiumok és a felhasznált koncepciók tekintetében is jellegzetesen önreflexívvé vált. Az alkotók egyre intenzívebben reflektáltak a művészet autonóm elméletén túl szociális és politikai (geopolitikai, művészetpolitikai és biopolitikai) helyzetükre is. A társadalom különféle túlélési és boldogulási, pszeudoszocialista és pszeudokapitalista stratégiáival párhuzamosan a képzőművészetben is megjelent a pozitív konnotációkkal ellátott buhera jelensége. Vagyis az a fajta magyarosan talpraesett, közép-európai módon fineszes alkotói attitűd, amely a rendelkezésre álló anyagokból, motívumokból és koncepciókból rakja össze művészeti alkotásait innovatív és kritikai szándékkal. Ez a fajta művészi hozzáállás egyúttal egyfajta kritikai ideológiának is tekinthető, amely melankolikusan elfogadja ugyan a fennálló társadalmi és kulturális helyzetet (a megvalósult frizsider szocializmus világát), de ironikusan reflektál annak kultúra- és tudatformáló hatásaira. Bizonyos tekintetben tehát nemcsak műveket, hanem egy alternatív, ironikus, posztszocialista hiedelemvilágot és világnézetet is összebarkácsol. A magyar képzőművészeti életben tipikusan bricoleur művészetként értelmezhető többek között Erdély Miklós és az Indigo csoport, Böröcz András és Révész László, az A. E. Bizottság és Lois Viktor, valamint Haraszty István, Bukta Imre és Zuzu-Vető munkássága is. A szekció előadásai buherált magyar intellektuális bricolage-okat mutatnak be a képzőművészeti élet különféle szegmenseiből a posztpunk magyar történeti festészettől (Hejettes Szomlyazók) a vidéki avantgárd pszeudogiccs-gyűjtemény építésen (Első Magyar Látványtár) át az intézményesült buheráig (Halász Károly és a Paksi Képtár létrehozása) ívelően.

Vitaindító: Perenyei Mónika

Elnök: Perenyei Mónika

Pataki Gábor: Megbecsült tárgyak - buherált művek

Az előadás az Első magyar Látványtár által gyűjtött "megbecsült tárgyakból" (toldozott-foldozott edények, szerszámok), tehát a vidéki ügyesség, újrahasznosítás rekvizitumaiból kiindulva vizsgálja a javarészt paraszti-kétlaki származású, autodidakta, amatőr indulású művészek (tbk. Bukta Imre, Samu Géza, Szeift Béla, Bogdándy Szultán) buhera- jellegű tárgyait, mint a késő-Kádár-kor vidéki Magyarországa kritikai-vizuális reprezentációit.

Hornyik Sándor: Hazám, hazám... A Hejettes Szomlyazók posztpunk történeti festészete

A nyolcvanas évek közepén a Hejettes Szomlyazók művészeti és intellektuális társulása egészen különleges, posztszocialista és posztpunk történeti "festményeket" hozott létre "Hazám, hazám..." mottó alatt. Első munkájuk a Segesvár címet kapta és Rippl-Rónai József Öreganyám című festményét gondolta újra egy katonai terepasztalt idéző asszamblázs formájában. A második Madarász Viktor Zrinyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című festményének parafrázisaként alkotta meg a csoport festői önreprezentációját. A harmadik darab pedig Munkácsy Siralomház című festményének pszeudo-installációs verziója, amely talált fémhulladék összehegesztésével teremtette meg a késői Kádár-korszak buherált valóságának és a betyár-korszak emlékezetének kísérteties verzióját. A Hejettes Szomlyazók az avantgárd halála utáni posztmodern korszak "terméke", akik saját identitásuk megkonstruálásában a punk, a posztpunk és a new wave kultúrájára és világnézetére építettek. Tevékenységük így izgalmas módon párhuzamba állítható az art punk szituácionista szemléletével és a posztpunk korszakának német "bad painting" festészetével is. A Hazám, hazám... sorozat ráadásul a posztpunk identitás konstrukcióin túl a posztszocialista kulturális valóságra is intenzíven reflektál, hiszen a történeti festészet, illetve a szocialista ideológia által "kisajátított" magyar történeti valóság toposzait (1848, 1867, 1945) dolgozza fel ironikus ideológiakritikával. Az irónia ráadásul kiterjed a medialitásra is, hiszen a valójában átgondoltan megtervezett "bad" installációk tudatosan idézik fel a vidéki Magyarország buherált valóságának groteszk esztétikáját.

Aknai Katalin: Az intézményesült buhera - avagy az Erzsébet Nagyszállótól a Konzervgyárig: a Paksi Képtár története Halász Károly képzőművész elképzelésében

Vegyünk két végpontot: a Paksi Képtár 2022-ben szakmai besorolása szerint tematikus múzeum, küldetésnyilatkozata szerint "Gyűjtőköre kiterjed a magyar és az egyetemes művészet alkotásaira az 1960-as évektől. Fő feladata a gyűjtőkörébe tartozó alkotások, tárgyi emlékek és dokumentumok, források felkutatása, gyűjtése, őrzése, szakszerű nyilvántartása, kezelése, (...) ezen tárgyak tudományos feldolgozása és rendszerezése, a tudományos eredmények közzététele; mindezek kiállításokon és más formákban történő bemutatása, a közművelődést segítő hasznosítása. Kiemelt feladata a magyar és nemzetközi kortárs művészet törekvéseinek párhuzamos bemutatása, a kortárs magyar művészet nemzetközi kontextusba helyezése." Művészeti vezetője, a szakmai programokért felelős muzeológusa és kurátora jelenleg nincs az intézmények, amely ezidőtájt se nem öreg, se nem fiatal. A kezdetek 1980-ig nyúlnak vissza, ekkor indult el a Paksi Vizuális Alkotótelep képzőművészeti és kortárs zenei táborként. A telepek szervezői és vezetői Halász Károly és Lantos Ferenc voltak, a szakmai program minden évben tematikus- interdiszciplináris összefüggésekre épült. Ez meglehetősen újszerű jelenség volt a 80-as évek első felében egy vidéki kisvárosban. Ez a felállás nem is tartott sokáig, a telep működését többféle módon gátolták, ezért Halász Károly új és nem várt irányba kormányozta az addigi munkát: Képtárat alapozott rá. Hogyan indul el szinte a semmiből ez a hazai és nemzetközi gyűjtőkörű "Valami" és foglalta el a helyét az egykori Erzsébet Nagyszálló reprezentatív szintjén immár mint Képtár és működik együtt a földszinten lakó menzával és nyugdíjasklubbal, alkalmi és váratlan megoldásokkal, miközben a 80-as 90-es évek prominens művészei és művészettörténészei fordultak meg Halász Károly hívására a városban? Az előadás az elképzelések és a valóság találkozásának állandósult közép-európai kihívásairól és kényszerpályáiról szól.