Ellenségképek a Kádár-korban

Szeptember 2., 9.00-11.00, 5. terem

Az állam és állambiztonsága szempontjából veszélyesnek minősülő személyes és csoportok köre, illetve annak változása alapvetően a mindenkori ellenségképek alakulását, az államhatalom vélt - és csak ritkán valós - ellenségeinek időben változó körét mutatja meg. Míg az 1956-os forradalom leverése után, az 1960-as évek elejétől-közepétől továbbra is az állambiztonság látókörében maradtak a korábbi "ellenségek", főként értelmiségiek, írók, egyházi személyek, az 1945 előtti katonatisztek és politikusok, addig a társadalom nagyobb csoportjait érintő ellenségképek, ellenségkeresés és -generálás visszaszorult. A Kádár-rendszer a társadalom széles rétegeivel való "kiegyezés" szándékára épült, így a hatalom állambiztonsági szerve sem állhatott már harcban az ország szinte teljes lakosságával. A magyar politikai rendőrség, állambiztonság szovjet iránymutatás mellett, szovjet mintára épült ki, és a szovjet politikai modell alapján aktívan részt vett a szovjet típusú kommunista diktatúra kiépítésében. Ez a kiindulási pont alapvetően meghatározta ellenségképeinek körét is, ami az 1940-es évek második felétől egészen az 1960-as évek elejéig egybeesett az állam ideológiai alapon kreált ellenségeinek körével, azaz az államhatalom, a pártvezetés, a diktatúra ellenségeinek körével és a róluk alkotott képpel. Az állambiztonsági szervek nem csak vizsgálati módszereikben, megfigyelési és kihallgatási technikáikban lettek egyre kifinomultabbak, hanem az "ellenség" definiálása, az ellenségképek kreálása is egyre szofisztikáltabb lett, miközben egyre inkább elkülönült az állam és állambiztonsága ellenségeinek köre, egyfajta "ellenségkép-ollóként" széttartóvá vált az állam és állambiztonsága érdekrendszere, ellenségképei. Szekciónkban különböző példákon keresztül vizsgáljuk az ellenségképek generálását és fenntartását a Kádár-korszakban, mint például kisegyházak, vagyis "szekták", nemzetiségek, vagyis a "svábok" és alternatív színházi közösségek, vagyis "rendszerellenes csoportok".

Vitaindító: Tabajdi Gábor

Elnök: Tabajdi Gábor

Petrás Éva: "A szekták működése ellenőrizhetetlen, a sötétben gomba módra nőnek" A Jehova Tanúi közösség elleni rendszerszintű fellépés a Kádár-korban

1948 után - ha különböző mértékben is - minden vallási közösség a represszió valamilyen formáját szenvedte el, hiszen a rendszerellenesként való megbélyegzésnek közös alapja volt: a berendezkedő pártállam vallásellenessége. A hatalom végső célja az ateista ideológia kizárólagos uralmának megteremtése volt, s ennek minden vallásos entitás útjában állt. A nagy történelmi egyházak megtörésének stratégiája, majd a velük való kelletlen együttműködés forgatókönyve azonban eltért az addig hivatalosan el sem ismert kisegyházakkal szemben alkalmazott lépésektől. Ezektől is eltér és egészen egyedi azonban a hatalom viszonya a Jehova Tanúihoz. Az esetenként egymást is ellentételező politikai rendszerek ellenségkép-gyártó szociálpszichológiai és politikai mechanizmusai egyaránt rátaláltak a Jehova Tanúira, és különböző, jellemzően kollektív ideológiák fedődiskurzusai közepette végső soron politikai, titkosszolgálati és jogi eszközökkel igyekeztek megszabadulni a Jehova Tanúitól és attól, amit a Tanúk képviseltek a világban. A "vallás ópiumát" terjesztő professzionális ellenség képe az imperializmus vádjával megidézett Amerika-barátság felhangjával párosulva akkor is szükségképpen rendszerellenesként definiálta a Tanúkat, ha párt- és titkosszolgálati iratok rendszeresen kitértek is rá, hogy híveik körét tekintve "a dolgozó osztályhoz" tartozó emberekről van szó. A rendszer iránt lojalitást nem mutató magatartásukat ezek után csak "vallási elmaradottsággal" tudták magyarázni. A Jehova Tanúihoz tartozók létszámának állami megbecslése a korszakban végig a hatalom torzított perspektíváját tükrözi. Számukat rendre túlbecsülték, amely egyaránt mutatja a Jehova Tanúi felől érkező "társadalmi veszély" és saját szerveik hatalmának és fontosságának túldimenzionálását. "Társadalomra való veszélyességük" a bűnbakképzés mechanizmusa szerint nyert igazolást, minthogy a bűnbakkeresés a mindenkori balsikerek, kudarcok értelmezésének, magyarázatának gyakori, meghatározó eleme.

Vidó Gábor: Amatőr színházi mozgalom a Kádár-korban: "ellenség" vagy ellenségkép? Kutatási kérdések és forrásadottságok

Az amatőr színházi mozgalom a Kádár-korban viszonylag sok csoportot ölelt fel: a Nehézipari Minisztérium miniszterhelyettesének, Szili Gézának az iratait gyűjtő levéltári irategység egyik dokumentuma szerint 1975-ben a művelődési otthonokban 1563 darab amatőr színjátszó csoport működött, 24 985 taggal. Ekkora méretű adattömegben nem célravezető, sőt majdnem lehetetlen vizsgálódni, ezért szükség van a kutatni kívánt terület alapos szűkítésére, a vizsgálatba bevonni kívánt együttesek pontos kijelölésére. A Színház című folyóirat 1996-os évfolyamában Bérczes László rendező háromrészes tanulmányt közölt A másszínház Magyarországon 1945-1989 címmel (Bérczes, 1996), amelyben bevezette az alternatív színházakra vonatkozóan a másszínház kifejezést. Tanulmánya szerint ez a fogalom "mindig a mindenkori hatalommal szemben álló-szembe kerülő színházat jelent[i]. Értelmezésében minden nyilvános megszólalás, vagy cselekedet "akarva-akaratlan politikai színezetet kapott" a szovjet blokk országaiban. Ily módon nem meglepő, hogy az amatőr színházi mozgalom képviselői az állambiztonság figyelmét is felkeltették, a csoportok tagjaira "veszélyes", "ellenséges elemekként" tekintettek. Számos ügynökakta tanuskodik az állambiztonság ellenségképének formálódásáról, felfejthető, hogy az állambiztonság milyen stratégiát alkalmazott az egyes csoportokkal szemben. Számos kutatási kérdést és nehézséget vet fel azonban, hogy a ügynökjelentéseket nem tekinthetjük primer forrásnak: az ügynök által a megfigyelt személy felől megszerzett információt gyakran szóban adta át a tartótisztnek, aki aztán azt jelentésként írásban rögzítette. Vagyis az elhangzott primer információt az ügynök magában földolgozva átadta a tartótisztnek, így az már szekunder információvá válva került át a tartótiszthez, aki aztán azt leírta, azaz tercier információvá vált (Gyarmati, 2012). Előadásomban a kutatásaim során felmerülő ilyen és ehhez hasonló kutatói kérdéseket és dilemmákat járom körül.

Slachta Krisztina: "Ellenséges diverziós politika" - a magyarországi németek mint ellenségkép

"Ellenséges diverziós politika" - a magyarországi németek mint ellenségkép. Az állambiztonság ellenségképei fokozatosan átalakultak, miközben a rendszerváltásig megőriztek bizonyos alapvető vonásokat, viszonyítási pontokat, hiszen a rendszer - változásai ellenére - alapjaiban változatlanul egy szovjet típusú, azt adaptáló ország maradt. Az állambiztonsági munka ellenségképeinek átalakulását is ezek a folyamatok, illetve ezen változatlan tényezők mindenkori egyensúlyi állapota határozta meg. Az állambiztonság tisztjei a Kádár-korszak idején is ellenségként tekintettek a Nyugatról érkezőkre, a turisták és az ún. "rokonlátogatók" mellett a gazdasági és tudományos élet képviselőire is, miközben az állam és vezetése szempontjából ezen csoportok Magyarországra látogatása már kifejezetten államérdeknek minősült. A Nyugatról érkező "ellenségek" egy sajátos körét jelenítették meg a rokonlátogatóként beutazó kitelepített magyarországi németek, a "svábok". A magyarországi németek elleni állam(biztonság)i intézkedéssorozatok második hulláma az 1956-os forradalmat követő megtorlások lezárultával párhuzamosan kezdődött meg. Az állambiztonság figyelme ekkor az emigrációra, a nyugati emigráció "ellenséges tevékenységének" felderítésére irányult - kevés sikerrel. Az idegenforgalmi nyitással párhuzamosan új "ellenségek" ellen kellett küzdeni, az egyre nagyobb létszámú nyugati turista érkezésével együtt a kémelhárítás feltételezte "ellenséges szándékú személyek", kémek, ügynökök magasabb arányú beutazását is. Az állambiztonság által 1944-től kezdődően a magyarországi németekről - újra - összegyűjtött iratok alapvetően meghatározták a belügyi szervek ellenségképének formálódását az 1960-as években is. Az állambiztonság számára ezek a nyugati állampolgárok a kémtevékenységgel gyanúsítható, ún. "külső ellenségek" körébe tartoztak, amit tetézett, hogy a nyugati fogyasztói társadalom értékrendjét és tárgyi kultúráját közvetítették a szocialista vidéki Magyarországon, azaz a nyugati "ideológiai diverzió terjedése, a fellazító politika" megtestesítői voltak.