Magyarország és a szovjet blokk: külpolitikai víziók, orientációk és stratégiák

Vitaindító: Stefano Bottoni

Elnök: Stefano Bottoni

Békés Csaba: Magyar külpolitika stratégia a Kádár-rendszer idején

A Kádár-korszakban a magyar külpolitika fő célkitűzése az 1956-os forradalom után fokozatosan és nagy céltudatossággal létrehozott politikai stabilitás mindenáron való fenntartását szolgáló bel- és gazdaságpolitikai célok sikeres megvalósításához szükséges nemzetközi feltételek megteremtése volt. Ennek érdekében a kádári vezetés mind Moszkva, mind pedig a nyugati államok felé a megbízható, kiszámítható partner szerepét igyekezett alakítani. A magyar külpolitika mozgásterét ugyanakkor nem pusztán a Szovjetuniótól való nyilvánvaló függés, hanem egy sokkal bonyolultabb, hármas determináció határozta meg. Evidens korlátozást jelentett a szovjet birodalomhoz tartozás, másfelől viszont az országnak a fejlett nyugati technológiára és később a kölcsönökre való utaltsága hasonlóan erős kötöttségnek bizonyult. A fenti két meghatározottság figyelembevételével, a magyar külpolitikának az 1960-as évek elejétől emellett mindvégig manővereznie kellett a keleti blokk valamennyi államának aktív részvételével, a sajátos érdekek érvényesítéséért folytatott össz-kelet-közép-európai lobbiküzdelemben is. A magyar külpolitika számára ez a hármas determináció valamilyen formában és mértékben már az 1950-es évek közepétől érvényesült, majd az 1960-as évek közepétől a szovjet dominancia mellett fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott a nyugati és a kelet-közép-európai faktor. A három tényező jelentősége így fokozatosan egyre inkább hasonló súlyúvá vált, még ha ez a maga idejében a külvilág számára egyáltalán nem, vagy csak kevéssé volt is érzékelhető. Az előadás azt mutatja be, a fenti három tényező szerepe hogyan alakult, változott a hatvanas, hetvenes és a nyolcvanas évek során.

Kalmár Melinda: A magyar külpolitika viszonya az európai integrációkhoz

Az előadás azt elemzi, miként formálta a kelet-közép-európai államok, s köztük Magyarország külpolitikai koordinátarendszerét a szovjet geopolitikai stratégia alakulása, s főként a folytonosnak tekinthető regionális integrációs politika. Azt látjuk, hogy a mindenkori moszkvai kormányzatok aktívan reagáltak a globális átrendeződésekre, és kiemelten követték a gazdasági és politikai tömbösödésekhez vezető nyugati tendenciákat. A szovjet blokk többnyire ezekhez igazodva fokozatosan alakította ki a maga többlépcsős integrációs rendszerét. A szovjet vezetés az ötvenes évek közepétől kezdte kialakítani azt a több lábon álló (kon)föderalizáló szerkezetet, amely megfelelő integrációs ellensúlya lehetett volna a gyorsuló ütemben integrálódó Nyugat-Európának. A politikai, katonai és stratégiai-politikai kérdések tárgyalására lett volna alkalmas hosszú távon a Varsói Szerződés, míg a gazdasági integrációt KGST látta volna el a maga szerteágazó alrendszereivel. Az új típusú szövetségi kapcsolatoknak nevezett szovjet integrációs politika egyre tágabb mozgásteret engedett a térség államainak, de csak egy adott kereten belül, a látensen formálódó szorosabb konföderális szabályokat nem átlépve. A magyar vezetés úgy ítélte meg, hogy energia- és nyersanyagforrások hiányában az ország nem nélkülözheti tartósan sem a szovjet, sem a nyugati relációt. Kezdett ezért kialakítani egy realista-alkalmazkodó identitásmintát, amelynek lényege volt, hogy "még mindig jobb a keleti blokk centrumában lenni, mint a Nyugat perifériáján". A hetvenes évek elejétől a magyar párt már azzal kalkulált, hogy a kölcsönös függésre épülő világgazdasági viszonyok, s általában a globális kapcsolatok hosszú távon felülírják, de legalábbis elkerülhetetlenül árnyalják majd a keleti tömbösödést, ami tovább bővíti a kelet-közép-európai régió államainak mozgásterét.

Vajda Barnabás: A kelet-nyugati párbeszéd keretei az ",enyhülés fogságában" töltött időszakban, 1975-1985 között

Az előadás az 1970-1980-as évek hidegháborús folyamatait elemzi Európában. Időbeli kerete az ,,enyhülés fogságában" töltött időszak 1975-1985 között (Békés Csaba kifejezése), tematikája pedig a helsinki folyamat különböző hatásainak vizsgálata a kelet-nyugati viszonyrendszerre. Az előadás központjában az a kettősség áll, hogy Nyugat-Európában egyfelől törekvést volt látható arra, hogy a kontinens nyugati felén kialakuljon egy egységesebb külpolitika, amely hatékonyabban tud eleget tenni az iránta támasztott kötelezettségeknek (regionálisan, de világszinten is). Másfelől azonban ellenirányú törekvések is voltak arra, hogy a külpolitika ne nyúljon túl a luxemburgi kompromisszumon (1966), ami a nyugat-európai integráció akkori szakaszának a politikai konszenzusát tükrözte. A térfél másik felére tekintve: Miért és milyen körülmények között állt be egyfajta egyensúlytalansági helyzet ugyanebben az időszakban a Szovjetunió javára az 1975 után időszakban, amikor a Szovjetunió átfogó fegyverkezési programot indított? Kik és hogyan érzékelték az erőegyensúly megbomlását, amit Helmut Schmidt kancellár mint az európai katonai egyensúly felbillenéseként ítélt meg? Egy harmadik tekintetben ugyanez az időszak az ,,euroszklerózis időszaka" is volt (kb. 1985-ig), ami egyebek mellett Európa technológiai lemaradását jelentette (főleg az USA és Japán mögött), katonai, innovációs és technológiai téren is. Az előadás ezen a ponton reagálni kíván azokra a tudományos megközelítésekre is, hogy mennyiben volt a Helsinki folyamat a technikai elszigeteltség korszakának a vége, mennyiben kezdett tényleges politikai és gazdasági párbeszédet, hogyan viszonyult az európai tudástranszferhez és/vagy embargós politikához - azaz hogyan járult hozzá Helsinki összességében és ténylegesen a kelet-nyugati párbeszédhez?