Elvek? A korai Kádár-rendszer politikai természete három külügyi projekt tükrében

A Kádár-kormány 1956. őszi külpolitikai helyzetének megértéséhez fontos figyelembe venni, hogy az 1955‒1956-ban Magyarországnak a Nyugattal fenntartott kapcsolatait is átható enyhülési folyamatot az 1956. november 4-én kibontakozó szovjet represszió, illetve a szovjetek plántálta rendszerrel szemben a NATO-államok által azonnal bevezetett diplomáciai bojkott több évre visszavetette. A külügyi érintkezést a protokolláris minimumra szorították. A budapesti nyugati követségek tartózkodtak minden olyan gesztustól, ami a Kádár-kormány hivatalos elismerését jelenthette volna. Az amerikai, brit és a francia delegáció az ENSZ Közgyűlésében napirenden lévő "magyar kérdés" keretében határozottan fellépett a magyarországi szovjet politika ellen, ami újabb feszültséget generált a kétoldalú hivatalos kapcsolatokban. A forradalom leverése után Nyugatra menekült mintegy 200 ezer magyar szintén kihívást jelentett a magyar politikai vezetés számára. A szekció három külügyi projekt - az ENSZ-beli magyar ügy, az emigráció és azzal összefüggésben a repatriálás‒családegyesítés ellentétpár kezelésének - bemutatása alapján arra keresi a választ, milyen elvek mozgatták a magyar döntéshozókat, megfigyelhető-e párhuzam az ország belső "konszolidációja" érdekében hozott intézkedések mozgató rugóival, s mindez mit árul el a korai Kádár-rendszer politikai természetéről.

Vitaindító: Gecsényi Lajos

Elnök: Scheibner Tamás

Nagy András: Az ENSZ-beli "magyar ügy" és a magyar kormányzat

1956 őszétől kezdődően a magyar kormányzat számára kiemelt jelentőségű volt az ENSZ-ben napirendre kerülő "magyar ügy" tárgyalása, a nyugati "rágalmak" visszautasítása, de mindezek mellett dezinformációs célokra, adott esetben zsarolásra és zavarkeltésre is felhasználták a közgyűlési pódiumot; annak ellenére, hogy a forradalom leverését követően a magyar ENSZ-mandátum felfüggesztéséről döntött a világszervezet illetékes bizottsága. Mi jellemezte a magyar külpolitikai stratégiát a világszervezetben és ez miként változott a brutális terror majd a megkezdődő konszolidáció nyomán? Mi volt a viszony a magyar delegációban többségben levő titkosügynökök és a kisebbségbe szorult diplomaták között? Miként volt érzékelhető - és kiaknázható - Kádár külszolgái számára az ENSZ vezetésének kétarcúsága a magyar ügy kezelése során: retorikus aktivitásuk mellett mi volt pragmatikus közönyük, sőt: akár cinkosságuk mögött? Mi jellemezte a vitákat az MSZMP Politikai Bizottságában, ahol szoros figyelemmel kísérték a New Yorkban zajló eseményeket? Milyen "kerülőutat" kellett választania a világszervezetnek, hogy a nélkülöző magyar lakossághoz eljusson az ENSZ-segély anélkül, hogy a politikai véleménykülönbség ezt megakadályozná? Több év kutatómunkája nyomán, korábban ismeretlen dokumentumok feltárásával keresek választ ezekre a kérdésekre, amelyeket a nemzetközi kapcsolatok kontextusában vizsgálom, ugyanakkor kitérve egy-egy politikus, diplomata, titkosügynök vagy emigráns sorsára is - Horváth Imrétől Mód Péteren és Hollai Imrén keresztül egészen Király Béláig. Végül pedig: mit tanult a magyar kormány - és mit tanult a szovjet vezetés - az ENSZ kudarctörténetéből és miért nem tanult belőle az ENSZ?

Baráth Magdolna: A Kádár-kormány és az 1956-os magyar menekültek

Az 1956-ban Nyugatra menekültekkel kapcsolatban a Kádár-kormány politikáját két egyidejű törekvés jellemezte: egyrészt meggyőzéssel igyekeztek hazatérésre bírni azokat, akiket lehetett, s akiket a hivatalos propaganda is megtévedteknek, illetve megtévesztettnek tekintett, másrészt minden eszközzel lejáratni a Magyarországgal szemben ellenségesnek tekintett emigrációs csoportokat és személyeket, s ezáltal csökkenteni befolyásukat a menekültek körében. Az előbbi cél érdekében már 1956 novemberében magyar‒jugoszláv vegyes bizottságot, illetve Bécsben hazatérési irodát állítottak fel. A menekültekből fokozatosan emigránsokká váló személyek megnyerését a magyar diplomácia képviselői alapvető külügyi feladatnak tekintették, a menekültek hazaengedését illetően azonban még a pártvezetésen belül is többen a belügy álláspontját osztották: minden hazatérésre jelentkező ügyét egyénileg meg kell vizsgálni, mert a nyugati hírszerző szervek a menekültek között saját ügynökeiket is Magyarországra küldhetik. Az 1956-os "disszidensek" ügyében az 1958. júniusi párthatározat után a konzuli útlevelek 1961-ben történt bevezetése hozott pozitív fordulatot - ezzel az útlevéllel bizonyos feltételek mellett az 1956-ban Nyugatra menekültek is hazalátogathattak. Az igazi fordulat azonban 1963-ban következett be, ekkortól a külföldi magyarokkal való kapcsolatok ápolása a kormányzati politika része lett.

Kecskés D. Gusztáv: A Repatriálás/családegyesítés hivatalos magyar percepciója

Az 1956-os magyar menekültválság nyomán a kádári külpolitikának ki kellett alakítania álláspontját a külföldről visszatelepülni kívánó menekültek és a Magyarországon maradt, de kivándorolni szándékozó családtagok ügyéről egyaránt. A Magyarországon élő családtagok eltávozásának engedélyezésével megvalósuló családegyesítés az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) oldaláról, illetve a magyar menekültek, elsősorban a kiskorúak hazatérésének szorgalmazása a magyar hatóságok részéről már 1957 őszén egymással szembeállított igényként fogalmazódott meg. A hivatalos magyar álláspont szerint: "mi a családok egyesítésének elve alapján állunk, amelynek gyakorlati megnyilvánulása, hogy a kivándorlás keretében egyéni kérelmek alapján bíráljuk el és adunk engedélyt kivándorlásra. Az országot önkényesen elhagyók esetében azonban azt tartjuk, hogy nem lehet azonos módon megítélni egyrészt az olyan esetet, ahol a szülők felelőtlenül elhagyták a gyermekeiket, másrészt azt az esetet, amikor kiskorú gyermekek szüleik tudta és akarata ellenére szöktek ki az országból. Ebből következően nem köthetjük össze a kivándorlás kérdését a repatriálással és főképpen a kiskorúak hazatérésével." A kádári diplomácia a nemzetközi fórumokon a menekültek repatriálásának fontosságát hangoztatta. A kiskorú menekültek ügyének hangsúlyozását különösen ígéretes országimázsépítő propagandatémának tartották. Az UNHCR által annyira szorgalmazott családegyesítés esetében a kivándorló útlevelek kiadását alapvetően befolyásolta, hogy a Belügyminisztérium illetékesei "méltóknak" találták-e a kérelmezőket. A forradalom idején vagy az emigrációban aktív politikai tevékenységet folytatók és azok családtagjai aligha számíthattak kedvező elbírálásra. A jutalmazási és büntetési rendszer érvényre juttatásának elsődleges eszköze volt az "egyéni elbírálás" elvének és gyakorlatának alkalmazása.